Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket.

A biblia szerint a szentség, az igazság, a jóság, a szeretet, a hatalom, Istenből árad /ered. Mindezek a tiszta valóságukban belőle/általa hatnak. Sajnos sok hívő úgy gondolja, hogy ha szereti az Isten beszédének kinyilatkoztatását, az egyben, egyenlő az ő részéről a valós Istenszeretettel. De nem! Sőt ha ismered és tudod idézni a biblia verseit, még az sem feltétlen bizonyítéka, hogy szereted az Istent. Az egyedüli próbakő ebben a kérdésben az, hogy megteszed-e gyakorlatba ülteted-e az életedben az Isten beszédét,(nem mást) vagy pedig nem. Ha magadba nézel, ez az egyedüli hiteles visszajelzésed, hogy nem vagy feledékeny hallgatója az Isten szavának. Most ha kivételt keresnél, segítek. A Jézust, Úrnak elismerő lator, na ő egy kivétel volt, de csak azért, mert neki már nem volt lehetősége cselekedni Isten akaratát, mert távoznia kellett ebből a világból. Mindenki másra, ez áll: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” „Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem.”

   Ne értsd félre, nem vádolni/kárhoztatni akarlak. (Ha amúgy, az ilyen üzenetnél ez az első gondolatod, akkor feltétlen javaslom hogy beszélgess el a lelkészeddel) Csupán azt szeretném, hogy megértsd ennek az igazságnak a fontosságát. (Mert saját tapasztalatból tudom, ezt a leckét meg lehet tanulni borzasztó fájdalmak közepette is. De nálad, ne így legyen) Én most elsősorban a földi életedről az Istennel való kapcsolatodról beszélek nem az üdvösségedről, bár előfordul, hogy az engedetlenség elérheti azt a szintet, amikor a kettőt, már nem lehet elválasztani. Derek, a kiváló bibliatanító ezt az autópálya példával jegyeztette meg velünk, akkoriban. Ha a bűn az engedetlenség útjáról nem hajtasz le időben, megeshet, hogy azon az úton amin épp haladsz, már nem lesz több lehajtó, és így nem oda érkezel ahová tervezted. Zárásul Keith Moore szavai jutottak eszembe, „a hit, amely nem tesz semmit, nem ér semmit”

Szóval szeretnélek bátorítani, hogy bátran merítsél erőt Istentől, hit által. Állj fel/kelj fel és felragyog néked a Krisztus! "Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket." Azaz megtapasztalod, hogy nem vagy egyedül a harcodban. Bátorodjék a szíved! Ma még tart a kegyelem napja. Ne vedd fél vállról az Isten kegyelmét! Törődj a jövőddel, törődj a szíveddel! Az Isten irgalma és kegyelme vegyen körül és támogasson meg téged az engedelmesség szellemével!  

Köszönöm a figyelmedet

A megvárakoztató szeretet!

Valószínűleg nem tévedek, ha azt mondom a legtöbbünk számára a gyakorlati/beavatkozó szeretet és az, hogy erre várni keljen, nem teljesen fér ősze. Milyen szeretet az, ami megvárakoztat, ami ha tehetné, hogy azonnal cselekedjen, még sem teszi. Egyáltalán szeretetnek lehet ezt nevezni? Igen! Határozottan igen! Mégpedig Isteni szeretetnek! 

A Bibliából tudjuk, hogy a hit barátja a békességnek, a nyugalomnak is. Egy helyen az írás megemlíti, hogy aki hisz az Úrban az nem fut, azaz nem siet, nem menekül, nem szalad el. Ami a lényeg, hogy bizalommal van, nem kapkod, nem esik kétségbe, nem türelmetlenkedik, azaz vezetésben marad. Van, amikor Isten szeretete is így nyilvánul meg felénk. Természetesen ez a mai instant világban, amely arra törekszik, mint a tékozló fiú is, hogy minden áldás egyszerre és lehetőleg azonnal az övé legyen, szokatlan, sőt egyenesen kiakasztó tud lenni, akár még keresztényeknél is. Pedig az ige nem véletlenül mondja, hogy hit és békességes tűrés/tűrni tudás szükséges az ígéretek elnyeréséhez, azoknak az alkalmas időben való megérkezéséhez. Hiszen mindennek ideje van a nap alatt.

 Tehát azt állítom, hogy a szeretet olykor képes egy magasabb érdek miatt megvárakoztatni. Ez az érdek pedig nem más, mint Isten dicsőségének megcsillantása. Így olvassuk a történetet: „Jézus pedig, amikor ezt hallotta, monda: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia. Szereti vala pedig Jézus Márthát és annak nőtestvérét, és Lázárt. Mikor azért meghallá, hogy beteg, akkor két napig marada azon a helyen, ahol vala.”

Tehát egyértelműen ki van fejezve, hogy Urunk szerette mindhármukat. De történik itt valami meglepő dolog. Ahelyett, hogy Jézus felkerekedett volna rendezni a történések sorait. Még két napot várakozott azon a helyen, ami nyilván egy két instant valósághoz szokott, gyerünk mindjárt hamar-hamar embernek, kiakasztó lehetett. 

De nem Jézusnak! Ő várt két napot és az okát is feltárta a történetben nekünk. Egy részt a tanítványok/követők hitének erősítése miatt. Hiszen mi is hányszor kiáltunk fel akár csak magunkban is bátortalanul: Uram, ha itt lettél volna! Uram, ha figyeltél volna a kérésemre! Uram hallasz te egyáltalán engem? Persze, hallja a kéréseinket, mégis ilyenkor alig hisszük ezt el.
 Valamint a tanítványok hitének erősítésén túl, a másik oka a várakozásnak az, hogy teret készítsen az Isten hatalmának, és erejének! Mert Istennek is meg kell adni, ami az Övé! Ami egyedül csak Őt illeti! Azaz, hogy minden kétséget kizáróan megmutatkozzék az Isten dicsősége, amire válaszul, felszabadulhat az emberi szívekben az Istennek egyedül kijáró felmagasztalás és imádás. Tehát érdemes megjegyeznünk a szeretetnek ezt a fajta megvárakoztató tanulságát. Hogy amikor mi magunk vagyunk nehéz és érthetetlen helyzetben, felbátorodva erőt merítsünk, és reménytelt várakozással felemeljük a fejünket a mi gondviselő Istenünk felé! Mert Isten, minket megvárakoztatva is tud szeretni.

Köszönöm a figyelmedet.                  

A hála

A hála nálam egyfajta energiafelszabadítás is!

Évzáráskor, év elején sok ember egy önértékelést, áttekintést végez. Megemlékezik a múltról, az eredményekről, újra festi a megkopott határvonalakat, erőt merít Isten gazdagságából és meghatározza, felvázolja a jövőre néző célokat. E folyamatban a hívő embert leginkább a hálaadás lelkülete jellemzi. Magam ezt az egészet, már nem először, azzal kezdem, hogy hálaadással megemlékezem azokról, akiket Isten leginkább használt az életem során, hogy rajtuk keresztül megáldjon, tanítson, gazdagabbá tegyen. Természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen Isten számtalan más ismert és kevésbé ismert embert is használt felém az évtizedek során. Szívemnek, ők is igen értékesek, barátok, kollégák, esetekben idegenek ,sokat próbált nagybetűs igazi emberek. Őket is számon tartom természetesen. Isten áldása vegye őket körül életük minden napján!

Évzárásra

Mi keresztények ülünk egy csodálatosan megterített asztalnál, amit Isten készített számunkra. (Tudom, hogy a bárány menyegzője egy a jövőben bekövetkezendő esemény a mi nézőpontunkból.) Ez az asztal jelképezi az Úr Jézus Krisztusban megnyert és hit által elérhetővé vált áldások megszámolhatatlan sokaságát. Az a boldogság és békesség, amiben részünk van, (mivel már feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban) alig –alig megfogalmazható szavakkal, mert egész valónkat a személyiségünk, még általunk is felfedezetlen és kevésbé ismert részeit is, hirtelen és hullámzóan betölti és elárassza. Ilyenkor, igazából nem tudunk csak ámuldozni, hálát érezni, talán meg is fogalmazni. De leginkább csak jóllakottan megelégedve és szuszogva ülünk az asztalnál, mint egy pompás ebéd után. Nos, előfordul, hogy ilyenkor belép valaki, esetleg pont egy ateista és azt mondja nekünk, hogy fel akar világosítani, arról, hogy nincs Isten! Nincs „terített asztal”, nincs mennyei teríték, noha épp ott előtte falatozunk. Minden cinizmus nélkül csak mosolyogni lehet ilyenkor. Mi mást tehetnénk? Minden ember annyit tud befogadni, amennyinek helyet készít a szívében. Csak gondoljunk Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének híres mondatára: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.” 

Ezzel a gondolatommal szeretnék mindenkinek Isten vezetésével és áldásával bíró 2019-s esztendőt kívánni! Köszönöm, hogy itt vagytok.      

Az Úr, hadakozó Isten is!

Azt mondom, és ezt felháborodással teszem! Számos helyen keresztényest játszanak, de a hívők nincsenek megtanítva, a gonoszság elleni harcra, a sátán munkáinak a rombolására.

Pedig igen visszás dolog, azt állítani, hogy Istent képviseljük, miközben az ellenség igája alatt nyögve, vánszorgunk. Számos közösségben a keresztények ismerik az alkalmakon való bájos mosolygást, ismerik az Isten beszédét alig tartalmazó pulpitusi beszédeket. Az azt követő finomságokkal teli cseverészéseket, melynek jelentős részében a testvéreik kibeszélése a téma. Szóval ismernek mindenféle jó, és kevésbé jó, bevett gyakorlatot. De nem ismerik a megváltójuk, hatalmas nevét! Nem ismerik az Ő dicsőségének hatalmát és erejét, nem tudják a gyakorlatban, hogy hogyan is kell csatába szállni, az Úr Jézus neve alatt. Ha egész véletlenül találkoznak, valami folytán, a Szent Szellem erő-megnyilvánulásaival, szabadulással, a szellemi konfliktusok, szemmel látható fizikai megnyilvánulásával, akkor pedig a többség, balgatagul kígyót-békát kiáltva majdnem hogy határához érkezik a Szent Szellem káromlásnak. Az Úr Jézus munkáját ördögtől valónak titulálva. Pál szavaival élve, nem kéne ennek így lennie testvéreim. Fel kell fognunk végre, Isten jogosan várja el tőlünk, hogy győzedelmeskedjünk a gonoszság erői felett, az életünk minden területét érintve.

Rajtunk és bennünk meg kell, hogy mutatkozzék a feltámadásnak ereje, a megígért és kitöltött Szent Szellemnek az ereje, a bűn felszámolásának az ereje, a megkötözöttek ám szabadulni vágyok felé való segítő és hatékony Isteni erőnek. Az elmúlt években sokak megfogalmazták, hogy számosan szerte a világon, azért fordulnak el a kereszténységtől, mert erőtlen és tehetetlen. Most ne menjünk abba bele, hogy mi az igazi kereszténység és mi a vallásos kereszténység, a lényeg, hogy valóban nagyon nagy szükség lesz a jövőre nézve, a kereszténységnek erőt felmutatva, minél inkább betölteni Isten akaratát.

Az Úr hatalmas, erős, és hadakozó Isten! Senki nincs olyan, mint Ő! Talán van egy két ember aki emlékszik egy régi-régi dicséretre, ami úgy kezdődött, hogy az „Úr feltűrte szent karját, erőt övedzett fel” Nos teljes meggyőződésem hogy a jövőre nézve, még inkább ezt fogja cselekedni az Úr, és hatalmas karja alatt, hittel teljes mindenre elszánt és bátor hívőket sorakoztat fel! Hiszen: „Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.”

Köszönöm a figyelmeteket.    

Ne alkudjunk meg a bűnnel!

Időnként előveszem a bűn témakörét, mert noha az ez elleni harc egy sarkalatos pontja a kereszténységnek. (Mindenkit érintően) Mégis számtalanszor félvállról vesszük, mint egy beletörődve az élet szinte minden területén való jelenlétébe, és a magunkban való megmutatkozásába. A bűn fogalmát számunkra a biblia egyértelművé teszi:” Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.”

Az Isten akaratával való szembehelyezkedés, igazságainak és törvényeinek figyelmen kívül hagyása eredményezi a bűn behatolását az ember személyiségébe. Igen, mondhatjuk, ez bizony így van, és régen is így volt. Ezért szorulunk megváltásra! Viszont arra már kevesebben látnak rá, vagy inkább kevésbé tudatosul bennük, hogy noha Isten szent Fiában, Jézus Krisztusban teljes és tökéletes módon megváltást kaptunk, és nyerhetjük ezt el, hit által. Mégis a bűn kérdése továbbra is érinti a hívő embert, és hihetetlen rombolásra, negatív sorsformálásra, és mindenféle akadály kiépítésére kap lehetőséget, ha meg van tűrve.

 Gondoljuk el, mekkora ellentmondás, (mégis ez valósul meg) hogy egy hívő ember a sátánnal való kapcsolatot szorgalmazza, építi ki, és tűri meg, amikor a bűnnek utat enged. Az írás így szól:” Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Sátán létezési közege a bűn! (az engedetlenség a lázadás, a törvénytelenség) Ahol a bűn bármilyen formája jelen van, megtalálható, ott sátán is jelen van! Pontosabban fogalmazva nem feltétlen közvetlen, hanem közvetve. A bűn, szellemi hidat képez az ember és a sátán között. Ez akkor is így van, ha hívő emberről beszélünk. Szó szerint, aki bűnben él, megtűri/megengedi magának a bűn jelenlétét,

kulcsot hagy a gonosz számára a lábtörlő alatt. „A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővelkedjenek.” Mondja Jézus! A bűn soha, semmilyen szempontból nem jó, és nem járható út, egy keresztény számára. Noha van a bűnnek ideig-óráig való gyönyöre, ahogy az Írás megemlíti, mégis egyértelműen kijelenthetjük, nem életet ad, hanem megfosztja az embert attól! Nem hoz megelégedést, békességet, és bőséget, hanem pontosan ezektől foszt meg, és rabolja el a már meglévőt is. Mi legyen tehát az igazságnak megfelelő záró következtetésünk? Az, hogy ne adjunk helyt a bűnnek magunkban, és ne toleráljuk azt a környezetünkben sem. Buzdításnak még egy gondolat. Fontos tudni, hogy igen szoros kapcsolat van az Isten parancsolatainak a megtartása és a meghallgatott ima között. „És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat tesszük meg, amik kedvesek előtte.” A meg nem hallgatott imák egy részének, egész biztosan az engedetlenség az oka. Persze nem kell most nagyítót ragadnod, hogy hibát/bűnt keress magadban. Ha van, azt úgyis nagyon jól tudod. De akkor, azt számold fel az Isten igéjének megfelelően, hogy eljöjjön a te életedben is a felüdülés, az Istennel való helyreállás. „Pedig tudjuk, hogy az Isten nem hallgatja meg a bűnösöket; hanem ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt hallgatja meg.” Isten adjon kegyelmet számunkra, hogy mi az Ő akaratának cselekvői legyünk, és imáinkra megkapjuk a mennyei választ, Isten szeretetéből fakadóan. Egy rendkívül fontos igazsággal zárom a fenti gondolataimat. A szentírásból tudjuk, ahol bűn van ott a halál is jelen van, ahol nincs bűn ott nincs halál sem!

„Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije;” Nekünk Jézus Krisztushoz kell minél inkább hasonlítanunk, akiben nem volt bűn, aki bűnt nem cselekedett, aki bűnt nem ismert, és szájában hamisság nem találtatott.  

Köszönöm a figyelmeteket.    

A gőg a büszkeség és a padló kapcsolata.

A múltkori büszkeséggel, önfelmagasztalással kapcsolatos bejegyzés a maga majd huszonötezres elérésével és több mint 230 megosztásával egy közösségi oldalon, rendkívül meglepett és elgondolkoztatott. Nyilván nem csak, hogy örökzöld a téma, hanem mindenfelé azt tapasztalják az emberek, hogy a felfuvalkodottság a gőg a büszkeség mérge olyan szinten árasztotta el a hívők szívét is, ami már elfogadhatatlan megnyilvánulásokat és konkrét kapcsolatrombolásokat eredményez. Ezért egy picit jobban utána olvastam, amiről valóban, ahogy Derek utalt is rá, igen kevés tanítás van az egyházban, pedig rendkívül fontos, hiszen a büszkeség a gőg minden embert valamilyen mértékben befolyásol, és mérgez. Az mellett, hogy Lucifer is e bűn miatt romlott meg és lett sátánná, mely állapotban legbelső mivoltából szembefordult a teremtőjével, és lett Isten ellenlábasa, színt úgy igaz az is, hogy az emberiség legtöbb nyomorúsága is a büszkeség a gőg, és az abból fakadó önzésből, kapzsiságból, stb. fakad. 

 Nézzünk meg egy két kapcsolódó fogalmat, ami segítségünkre tudd lenni, hogy jobban rálássunk erre a rendkívül hatékony méregre. :Kevélység, dölyfösség, felfuvalkodás, arrogancia, önhittség, önfelmagasztalás, lenézés, lesajnálás, megalázás, lekezelés, lebecsülés, elbizakodottság, egoizmus, önteltség, hivalkodás, kivagyiság, pöffeszkedés. C.S. Lewis „a keresztény vagyok” című könyvében megjegyzi a gőggel kapcsolatban. „Arról van szó, hogy minden egyes ember gőgje szemben áll, mindenki más gőgjével. A gőg mindig ellenségességet jelent, a gőg maga az ellenségesség. Méghozzá nem csak ember és ember között, de Istennel szemben is.”

 A gőgős ember mindig csak lenéz az emberekre és a dolgokra, s természetesen, amíg csak lefelé néz, nem láthatja azt, ami fölötte van! Ez súlyos kérdést vet fel. Hogy lehet az, hogy olyan emberek, akiket nyilvánvalóan majd szétvet a gőg, azt mondják, hogy hisznek Istenben és nagyon vallásosnak képzelik magukat? Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ezek az emberek egy képzeletbeli Istent imádnak.” 

Itt megjegyzésként hozzátenném, mivel a közelmúltban volt egy beszélgetésem ahol a partnerem egyenesen hazugnak nevezte Istent. Tehát magát konkrétan Isten fölé helyezte. Az ilyen ember magatartására is az vonatkozik, hogy egy saját képzeletbeli „istent” maga által gyártott istenképet vádol, mert az igaz Isten nyilvánvalóan nem ismeri. Jobb esetben csak a megismerésének a küszöbén áll/állhat. De ha nem változtat a szívbéli viszonyulásán, akkor az helyett, hogy belépne az igaz Isten megismerésébe, csak visszaesik a küszöbről, a világot jellemző sötétségbe. De kanyarodjunk vissza még egy kicsit és folytassuk Lewis gondolatát. „Szerencsére próbát tudunk tenni. Valahányszor úgy találjuk, hogy vallásosságunk jónak tüntet fel bennünket, jobbnak, mint bárki más, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy nem az Isten, hanem az ördög van ránk hatással. Hogy Isten jelenlétében vagyunk-e, annak az az igazi próbája, hogy egészen elfelejtkezünk magunkról.” (kéretik, nem félre érteni)

„Az ördög nevet rajtunk. Tökéletesen elégedett, ha azt látja, hogy szemérmesek, bátrak, fegyelmezettek vagyunk, feltéve, hogy eközben belénk ültette a gőg zsarnokságát, épp, úgy ahogyan elégedetten nézné, hogy meggyógyultak a fagyás okozta sebeink, ugyanakkor rákot okozhatna nekünk. Ugyanis a gőg szellemi rák: elpusztítja az igazi lehetőségét a szeretetnek, a megelégedésnek, de még a józan észnek is.” Ha meg akarjuk tudni, hogy mennyire vagyunk büszkék, tegyünk fel magunknak ilyen kérdéseket:Mennyire tudom elviselni ha mások rendre utasítanak, mit vált ki belőlem, ha nem vesznek tudomást rólam, hogyan viselem ha beavatkoznak a dolgaimba. Ha lekezelnek, ha szembesítenek a hibáimmal, ha szembe jönnek velem, ha háttérbe szorulok, ha megdorgálnak, stb. Ezen kérdések mellett emlékezzünk meg Isten beszédéről, ami megvilágosít, hogy a büszkeség mérgével szemben is sikeresen felvegyük a harcot!

Egy ó szövetségi kiemelkedő példa a felfuvalkodottságra a büszkeségre Nabukodonozor esete. ”Mindez betelék Nabukodonozor királyon. Tizenkét hónap mulva a babiloni királyi palotán sétála. Szóla a király és mondá: Nem ez-é ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére? Még a szó a király szájában volt, amikor szózat szálla le az égből: Néked szól, oh Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tőled.” (én építettem, én hatalmammal/ erőmből az én dicsőségemre)

 Legyen egy újszövetségi példa is. „Egy kitűzött napon pedig Heródes királyi ruhájába felöltözve és székibe ülve nyilvánosan szóla hozzájuk. A nép pedig felkiálta: Isten szava ez és nem emberé. És azonnal megveré őt az Úrnak angyala, azért, hogy nem az Istennek adá a dicsőséget; és a férgektől megemésztetvén, meghala.” A gőg a büszkeség az öndicsőítés ellen is, az Istenfélelem és az alázat tud védelmet adni. Az alázat alatt nem a képmutató alázatoskodást értem természetesen, hanem az igazi, mindenki számára áldásos őszinte alázatot.  

Kiegészítés: „A pszichológusok kétfajta büszkeséget különböztetnek meg, az egyik az autentikus büszkeség. Ez akkor nyilvánul meg, ha békében vagyunk önmagunkkal, kreatívnak, termékenynek érezzük a munkánkat, és szociális szempontból is a helyünkön érezzük magunkat, érzelmileg, tudatosan stb. A másik az ún. hübrisztikus büszkeség, amely magában foglalja az önzést, a gőgöt, a nem szerencsés szociális viselkedésmódokat, mint az agresszivitás, az önértékelési zavar, fokozott szégyenérzet stb. Az önértékelés javítása tehát egyértelmű, el kell jutnunk a hübrisztikus büszkeségtől az autentikus büszkeségig… és el kell hagynunk az arrogáns, kellemetlen viselkedésformákat.”

 Copyright 2014  Dr.Guy Winch  Psychology Today

Itt szintén meg kell még említeni, jegyzi meg Lewis, hogy a dicséret alkalmával érzett öröm, nem gőg. Az öröm oka ilyenkor nem bennünk magunkban rejlik, hanem abban a tényben, hogy megnyertük a tetszését valakinek, akinek (helyesen) tetszeni is akartunk. A probléma ebben az esetben akkor kezdődik, amikor arról a gondolatról, hogy „elnyertem a tetszését, minden rendben van” áttérünk arra, hogy „milyen nagyszerű valaki vagyok, hogy ezt megtettem” Minél inkább el vagyunk ragadtatva magunktól, és minél kevésbé a dicsérettől, annál rosszabbá válunk. Ha már csak magunkban van örömünk és egyáltalán nem törődünk a dicsérettel, akkor eljutottunk a mélypontra, ennél még a hiú ember is magasabb ponton áll, mert őt, még érdekli a mások dicsérete, még nem telt el önmagával teljesen.        

„Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság!”

„Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné.”  

Köszönöm a figyelmeteket!