Az Önmegváltás útja járhatatlan út.

Münchhausen báró legendás "önkihúzása a mocsárból"
szobor Bodenwerder településen, Németországban.
Fotó: Kiala Camperat 

A törvény elrendelésének másik fő célja az volt, hogy Isten megmutassa, mivel az emberek bűnösek, saját erőfeszítésük által nem képesek igazzá tenni magukat. Minden ember természetében megvan az a hajlam, hogy függetlenné kíván válni Isten kegyelmétől és irgalmától. Már önmagában ez a vágy (az Istentől való függetlenség) egyszerre eredménye, és bizonyítéka is az ember bűnös állapotának, jóllehet a legtöbb ember ezt nem így fogja fel. Amikor tehát egy ember meggyőződik a saját bűnös állapotáról, az első reakciója az, hogy megpróbál valami módot keresni arra, hogy ebből a bajból kigyógyítsa, és bűntelenné tegye magát saját erőfeszítései által, anélkül hogy függeni kellene Isten kegyelmétől és irgalmától. Ez az oka annak, hogy a vallásos törvények, és szertartások, a nemzeti, vagy kulturális különbségektől függetlenül minden korban nagy vonzerőt jelentettek az emberek számára. Ezeknek a törvényeknek és szertartásoknak a megtartásával megkísérlik elhallgattatni a lelkiismeretük belső hangját, és megpróbálják saját erőfeszítéseik által igazzá tenni önmagukat. Pontosan ez volt sok vallásos izraelita reakciója is Mózes törvényére. Pál írja le Izrael fiainak ezt a kísérletét, amellyel saját igazságukat próbálták megteremteni.

Róma 10,3:

Mert Isten igazságát nem ismerve és az ő tulajdon igazságukat igyekezve érvényesíteni, Isten igazságának nem engedelmeskedtek!

Saját igazságuk megteremtésére irányuló kísérletük azt eredményezte, hogy Izrael nem tudta alávetni magát Istennek, és az Ő Igazságának!

Tévedésük fő oka tehát az emberi büszkeség volt: annak elutasítása, hogy alávessék magukat Istennek, és az a vágy, hogy függetlenek legyenek Isten kegyelmétől, és irgalmától.

Valahányszor azonban az emberek valóban készek arra, hogy szembesüljenek a tényekkel, és őszinték legyenek magukkal szemben, mindig kénytelenek elismerni, hogy vallási vagy erkölcsi törvények megtartásával soha nem sikerülhet önmagukat igazzá tenniük.

Róma 7,18-23-ban Pál egyes szám első személyben írja le ezt, mint olyan élményt, egykor ő maga is megtapasztalt, mikor a törvény megtartása által próbált igazzá lenni.

„Mert tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó: mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amit nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint. De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének mely az én tagjaimban van.”

 Ebben a részben Pál úgy beszél, mint aki az eszével őszintén elismeri, annak az életmódnak az igaz és kívánatos voltát, amelyet a törvény előír. De minél jobban küszködik, hogy megtegye, amit a törvény parancsol, annál inkább felismeri, hogy van a saját testi természetében egy másik törvény, egy másik erő, amely megállás nélkül hadakozik az elméje által elismert törvény ellen, amely meghiúsítja a legelszántabb, és le őszintébb erőfeszítéseit is, hogy a törvény megtartása által váljon igazzá. Ennek a belső konfliktusnak a lényegét a 21.vers fogalmazza meg:

 Róma 7,21: Megtalálom ezért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.

Ez nyilvánvaló paradoxon - mégis minden emberi tapasztalat ezt erősíti meg! Az ember soha nem ébred rá arra, hogy milyen rossz, amíg meg nem próbál igazán jó lenni! Akkor aztán minden arra irányuló próbálkozása, hogy jó legyen, csak még nyilvánvalóbbá teszi saját testi természetének reménytelen és gyógyíthatatlan bűnösségét, amellyel szemben minden próbálkozása és jó szándéka, teljesen hiábavaló. Lássuk meg tehát hogy a törvény elrendelésének a másik fő célja az volt, hogy ne pusztán azt mutassa meg az embereknek, hogy bűnösök, hanem azt is, hogy saját erőfeszítéseik által teljesen képtelenek a bűntől megszabadítani, és igazzá tenni magukat!

  Idézet Derek Prince tanításából.              

 /Ilona Horváth bejegyzése nyomán/

Köszönöm a figyelmeteket. 

Derek tanítása az átok témakörében.

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódóan engedjétek meg hogy a figyelmetekbe ajánljam ezt a kétrészes videót, Amit Derek Prince, Isten tanítói szolgálattal megbízott és felkent Istenfélő embere adott a számunkra évtizedekkel ezelőtt. Igazságai és Szavai ma ép úgy érvényesek és áldásosak Ott ahol Isten akaratára és vezetésére hitel teli szívek várnak.  

Derek Prince - Szabadulás az átokból 1.rész

Derek Prince - Szabadulás az átokból 2.rész

Kulon köszönet illeti a Hajnalcsillag oldalt a megosztásért. 

A karizmatikus egyház sem tökéletes.

Több levelet is kaptam mostanában a karizmatikus egyházzal kapcsolatosan . Melyben kiemelik hogy fő problémájuk az egyház ezen szegmensével, bizonyos középpontban álló szolgálók, valamint bizonyos tévtanok.

Mivel magam is karizmatikus keresztény vagyok így ezek a kérdések személyesen is érintenek.

A  tévtanokkal kapcsolatosan az a véleményem, hogy mivel nyilván minden felekezetben igaz az, hogy rész szerinti az ott lévő hívők /még a vezetőké is/ látása, igeértelmezése. Ezért minden felekezetben megtapasztalható, helytelen igei látás, félre értelmezés és csúsztatás, illetve egy-egy igazság túlhangsúlyozása. Ezért az adott felekezet egyéni hívőinek a felelősségük hogy megvizsgálják a nekik adott világosságban, alázatban, az Isten beszédének aranyalmáját, amellyel épp táplálják őket. A hívő ember elsősorban maga felelős a saját Szentírás -értelmezéséért.  Ebben a Szent Szellem vezetése és a saját felekezeti szemüvegen/tradíción való továbblátás nagyon nagy előrelépést jelenthet. De ennek a Szent Szellemtől való vezetésben kell történnie, mert ha valaki ügy ül az istentiszteleten, hogy nincs bizalma a saját vezetői felé, állandóan egy hibakeresési kényszere van, az valószínűleg az ilyen rossz lelkülete miatt semmit nem fog tudni átvenni Istentől. Az ilyen hozzáállásból mielőbb meg kel térni annak aki ezt felismeri magában.   

    

A személyekkel /”kulcsfigurákkal”/ kapcsolatosan. Az a véleményem, hogy mint emberek végzik a munkájukat, mint mindenki más is. Ki jobban ki kevésbe.  Azonban ezektől az emberektől tévedhetetlenséget és mindenkori 100%-ot nyújtást elvárni, kegyetlenség. El kell tudni fogadni hogy Isten felkente őket, és őket akarja használni és fogja is minden tökéletlenségül ellenére. Ez világosan kitűnik a Biblia lapjairól. /Legalább is abban a pozícióban és helyen biztosan! Ezért vannak ők ott és nem Te vagy én! / 

Nyilván ha tévtan/eretnekség vagy más tévelygés merül fel, hiszem hogy Isten támaszt megfelelő embereket, akiken keresztül helyre fogja tenni a dolgokat. Ez mindig így volt és szerintem a jövőben is bízhatunk ez irányban is a mi Mennyei Atyánkban. Azzal hogy felismerek egy hibát még nem kaptam felhatalmazást arra hogy ki is javítsam, még akkor sem ha a talentumom amúgy megadatott hozzá./Lehet hogy én vagyok a legjobb festő de ha nem engem kérnek meg a munka elvégzésére akkor nincs kapcsolódási pont./  Valamint itt megjegyezném hogy arra sincs felhatalmazásunk hogy körberohangálva fél információkat ismerve mindenki felé azt kiabáljuk hogy nézd! Nézd! Sajnos rengetegen vannak az egyházban akik ezt teszik. Ezt úgy hívják pletyka/susárlás, rossz hír terjesztés. Nem tartozik Isten kedvencei közé. 

Egy személy életében nem a rész szerintire kell elsősorban szerintem fókuszálni, azt támogatni vagy elmarasztalni szükséges. De abból végleges konzekvenciát levonni és ezáltal beskatulyázni és felrakni az előítélet polcára szerintem nem Krisztusi gyakorlat. 

Vannak dolgok, amikről folyamatában derül ki, hogy nem Isten vezetése. /lásd tanítványi mozgalom/ Ezáltal vagy teljesen fel kell számolni vagy elég megfésülni és ezáltal korrigálni a menetirányt.

 De ahogy az ige is mondja, nézzük az életük végét is, azaz igazából leginkább az életmű számít nem az, amit az úton haladás ideje alatt hol jól, hol kevésbé jól, és néha a mi megítélésünk szerint nem jól/nem Isten akaratában végeztek. Ráadásként én fontos alapelvnek tartom, hogy kaliberhez kaliber kell, ha valós eredményt akarunk elérni.  Ezt az olyan utcán nevelkedett emberek, mint én is, hamar megtanulják.  Ez alatt azt értem, hogy gyakran találkozom azzal a jelenséggel, miszerint egyértelmű és tartós gyümölcsöket felmutató /de természetesen nem tökéletes és tévedhetetlen / szolgálati ajándékokat, olyan hívők szolnak meg, illetve akarnak ráncba szedni, akik negyedannyi eredmény sem tudnak felmutatni, nemhogy más, de még a saját életükben sem. Ezért azt vallom, hogyha meg kell, valakit fedni azt olyan tegye és úgy, ahogy arra a bibliában is példát látunk, azon eseménynél, amikor Péter képmutató magatartását Pál nyilvánosan megfedte.

Ehelyett mit látni legtöbbször testvér a testvér ellen ront szeretetlenül és minden irgalom hiányában. Mint nem olyan rég tette ezt John MacArthur.

Kicsit hosszúra sikerült a válasz, de így gondolom. 

Valamint szívből sajnálom azokat az eseményeket, amelyek miatt hívők kiábrándultak, vagy egyenesen ellenségesek lettek a karizmatikus testvéreikkel szemben. Jó reménységgel tölt el tudnom az, hogy egy általam nagyon kedvelt tanító, Derek Prince úgy vélte, hogy a karizmatikus egyház nem végállomás. Isten meg fogja tisztítani mindattól, ami nem Isten dicsőségét, szolgálja. S ezáltal még tisztább, szentebb, és Isten dicsőségét kereső és felmutató lesz az egyház. Az Isten által annyira szeretett szentek közössége.  

Köszönöm a figyelmedet. 

A függetlenség csapdája

Derek Prince:

 A függetlenség csapdája

„Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói” (1.Mózes 3,5) Valóban dicséretes és fennkölt példakép - hasonlóvá válni Istenhez! Hogy is lehetne ebben bármi rossz? Mégis a Sátán kígyó formájában, ezzel a beszéddel olyan szerencsétlenségbe taszította Ádámot és Évát, melynek következményei azóta is befolyásolják utódaik sorsát. Mi volt az az észrevétlen csapda, aminek Ádám és Éva áldozatul estek? A függetlenség ígérete motiválta őket. Ha már biztos tudatában vagy annak, hogy mi a jó és a rossz, teljes szabadságot nyersz ahhoz, hogy kizárólag a saját elhatározásaid szerint cselekedhessél. Függetlenné válhatsz Istentől. Ez az az örökség, ami Ádámról és Éváról az egész emberi fajra átszállt: az erőszakos vágyakozás a függetlenség után. Ez a megkülönböztető jegye a régi Ádámnak - az elbukott, bűnös természet - amely ott bujkál mindegyikünkben. A függetlenséghez vezető utak Áttekintve a történelmet jól látszik, hogy az emberiség több különböző útvonalat is kiépített, hogy elérhesse Istentől való függetlenségét.

Az egyik: a TUDÁS. Az Éden kertjében két különleges fa is volt - az Élet fája és a Tudás fája. A történelem egy válságos pillanatában azonban Ádám és Éva elfordultak az Élet fájától és a Tudás fáját választották. Attól kezdve az emberiség egyik legfőbb céljává a TUDÁS elérése vált. Az utóbbi kéthárom évszázadban ez a törekvés egyre fokozódó hangsúllyal a TUDOMÁNY-ban fejezte ki magát. Az angol kifejezés: science /tudomány/, közvetlenül a latin scientia /tudás, ismeret/ szóból származik. Valójában azonban a tudomány robbanásszerű fejlődése egyáltalán nem szolgálta az emberiség olyan alapvető problémáinak megoldását, mint a szegénység, betegség, igazságtalanság, kegyetlenség vagy a háború. Sőt, a legtöbb esetben inkább csak fokozta is azokat. A tudomány jóvoltából juthattak az emberek olyan tömegpusztító fegyverek birtokába, amelyek képesek az egész emberi fajt eltörölni és sivár pusztasággá tenni az egész Földet. Ráadásul ezek a fegyverek a legtöbbször olyan kegyetlen és gonosz emberek kezében vannak, akik az erkölcsi törvényeket és a könyörületességet teljesen figyelmen kívül hagyják.

Az Istentől való függetlenséghez vezető másik út olyan, hogy első pillanatban nagyon meghökkentő. Ez az út: a VALLÁS. Az emberek számos olyan vallásos rendszert és szabályt hoztak létre, amelyek annyira tökéletes, kerek és mindenre kiterjedő formái az istentiszteletnek, hogy ott többé valójában már magára Istenre nincs is szükség. Az embereknek csak az a dolguk, hogy a szabályokat betartsák. Ez a jellemzője a fő világvallásoknak: júdaizmus, iszlám, buddhizmus - sőt, ide tartozik a kereszténység néhány változata is. Az összes ilyen vallásra az a jellemző, hogy az emberek annyira el vannak ragadtatva a saját rendszerüktől, annyira meg vannak elégedve a saját szabályaikkal, hogy ezáltal magától Istentől teljesen függetlenekké válnak. Ez magyarázza azt a tényt, hogy sokszor a komoly és vallásos emberek képesek a legnehezebben elfogadni az örömhírt, amelyben Isten ingyenesen ajánlja fel a kegyelmét - amit nem lehet cselekedetekkel kiérdemelni.

A következő módszer, amivel az emberek szeretnék biztosítani függetlenségüket Istentől: a VAGYON. Minél több pénzt, anyagi javakat felhalmozni. Jézus mondott egy példabeszédet a gazdag földesúrról, akinek olyan bőségesen termett a földje, hogy nem volt már hol tárolnia a hatalmas termést. Elhatározta, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb tárolókat épít és így szólt magában: „és ezt mondom a lelkemnek: lélek, sok javad van neked sok esztendőre eltéve, pihenj meg, egyél, igyál, légy vidám! Isten pedig ezt mondta neki: esztelen (meggondolatlan), az éjjel elkérik (számon kérik) a lelkedet tőled, akkor amiket készítettél, kié lesz?” (Luk. 12,19-20) Ez a vágyakozás a teljes függetlenségre a történelem során megszámlálhatatlanul sok embert indított arra, hogy ugyanezt a végzetes hibát elkövessék. Pontosan ugyanígy cselekszik az emberek többsége napjainkban is.

Az Istentől való függetlenség vágya - ez a megkülönböztető jegye minden teremtménynek, aki a Sátán királyságához tartozik: lázadó angyalok, démonok, a bukott emberiség. Ilyen a jellege a világnak is, amelyről Jézus beszélt a tanítványoknak: Ti nem e világból vagytok, ahogy én sem e világból való vagyok. Ebben az értelemben a világ azokból az emberekből áll, akik sosem vetették magukat alá az Istentől kijelölt Király - az Úr Jézus Krisztus - uralmának. Néhányan közülük valóban erkölcsös, vallásos emberek, de amikor Istennek azzal a feltételével kell szembesülniük, hogy fenntartások nélkül engedelmeskedjenek Jézusnak, akkor rögtön kibukkan belőlük a lázadó, független óember a felszín alól és mereven visszautasítják Isten ajánlatát - azt az üdvösséget, amely egyedül csak kegyelem által érhető el.

1

A magányos, elidegenített emberiség Az Istentől való függetlenség vágya az, ami elválasztja az embereket Isten többi teremtményétől. Ezek ugyanis a puszta létezésükkel is teljesen egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen függőséget árulnak el Teremtőjüktől. Egyik égitest sem mutatja azt, hogy függetlenségre vágyna. Teremtett holdat az ünnepeknek mutatására, a Nap tudja, mikor kell lenyugodnia (Zsolt 104,19) A csillagok válaszolnak, mikor nevükön szólítja őket: Ő számontartja a csillagokat, nevükön hívja őket (Zsolt 147,4) Nem számít hogy az elemek időnként szilajnak tűnnek - azok mindig engedelmeskednek Teremtőjüknek. Tűz és jégeső, hó és köd, szélvihar - teljesítik az Ő szavát (Zsolt. 148,8) Ugyanez igaz az állati teremtményekre is: „Oroszlánkölykök ordítanak a prédáért, Istentől várják eledelüket” (Zsolt 104,21) „... az apró állatok, a nagyokkal együtt... Tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben” (Zsolt 104,25-27) A madarakról maga Jézus mondja, hogy az Atya gondoskodik róluk. Ezek után nem csoda, hogy a lázadó ember időnként magányosan és elidegenítve érzi magát az őt körülvevő világtól, amelyben minden más teremtmény Istentől függően létezik.

A függőséghez vezető út A kereszten Jézus gondoskodott arról, hogy bukott természetünknek kettős segítséget nyújtson. Először is, összes bűnünk büntetését kifizette helyettünk, így lehetővé tette Istennek, hogy megbocsássa bűneinket anélkül, hogy az Ő igazságossága csorbát szenvedne. Másodszor, Jézus azonosította magát a mi független, önző természetünkkel is, amely leural minket. Jézusban ez a lázadás halálra lett adva. A mi lázadó óemberünk megfeszíttetett ővele együtt (Róma 6,6). Ezt a kettős orvosságot kell használnunk ahhoz, hogy Jézus tanítványaivá válhassunk. Először is, meg kell bizonyosodnunk arról - bűnbánat és hit által -, hogy bűneink meg lettek bocsátva. Másodszor ki kell mondanunk a halálos ítéletet saját lázadó, független énünk felett. A tanítványság feltétele az, amit Jézus jelölt ki számunkra: Aki nem hagyja el mindenét, amije van, nem lehet az én tanítványom. Az elhagyni szó így is fordítható: búcsút mondani. Jézus tanítványává lenni tehát azt jelenti, hogy búcsút mondunk mindennek, amitől általában függünk: családnak, barátoknak, pénznek, érvényesülésnek, világi tekintélynek és tisztességnek. Többé már nem birtoklói és urai vagyunk ezeknek, hanem csak olyan szolgák, akik számadással tartoznak arról, hogyan használták ezeket. Függőségünk ezentúl nem az előbb felsoroltakra, hanem kizárólag Istenre irányul. Sokszor megtörténhet, hogy valamilyen válság, csapás, szerencsétlenség az, ami arra vezet minket: beismerjük, Istentől függünk. Pál Rómába utazására gondolok például, ami az ApCsel. 27-ben van lejegyezve. Istennek volt egy speciális terve arra nézve, hogy Pál a Római Birodalom fővárosába menjen. Pál, mint a pogányok apostola, különleges módon működött közre abban, hogy ott egy gyülekezet létrejöhessen. Mégis Pál bilincsbe vert fogolyként utazott.

A hajó, amelyen tartózkodott, olyan borzalmas viharba került, hogy két héten keresztül sem a Napot, sem a csillagokat nem lehetett látni! Végül is hajótörést szenvedtek Málta partjainál, és ott - még mindennek tetejébe - Pált egy mérgeskígyó is megmarta! Ha Isten akarata volt az, hogy Pál Rómába menjen, miért kellett átélnie ilyen rendkívüli megpróbáltatásokat útja során? Ahogy ezen tűnődtem, visszaemlékeztem az ApCsel. 27,20-ra, ahol szó szerint ez áll: minden reményünk elveszett. Tehát ez volt a célja Pál megpróbáltatásainak: elvezetni őt arra a pontra, ahol minden reménynek vége. Pálnak semmi reménye nem maradt, egyedül csak maga Isten. Ebben a próbatételben élte át azt, hogy Isten mindenre elegendő. Az Úr arra a pontra vezette Pált, ahol teljes függőségbe került Tőle. De Isten nyilvánvalóvá tette számára, hogy Őbenne teljesen megbízhat. Ebbe a totális függőségbe kerülve Pál alkalmassá vált arra, hogy szolgálhasson a keresztények felé Rómában. Az utazás felkészítette: kiüresedve és megszabadulva minden önelégültségtől, olyan engedelmes csatornává vált, amelyen keresztül Isten áldásai akadálytalanul tudtak áradni a római keresztényekre. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Pál nem csak apostol volt, hanem tanítvány is - Isten fegyelmezése alatt. Évek alatt, fokozatosan tanultam csak meg én is ezt a leckét a teljes függőségről. El kell ismernem, igen lassú tanulónak bizonyultam. Isten különböző helyzeteket használt fel arra, hogy rákényszerítsen a lecke alapos megtanulására. De felfedeztem, hogy minél jobban függök Istentől, Ő annál inkább olyan eredményekkel lep meg, melyeket saját erőfeszítésemből sose tudtam volna elérni! Jákób megadásra kényszerül Jákob olyan szereplő a Bibliában, akinek szó szerint fizikai küzdelmébe került, hogy feladja függetlenségét. Fiatal korában ravasz, nagyravágyó és rendkívül önző ember volt. Kihasználva Ézsau testvérének pillanatnyi gyengeségét, egy tál levesért megvette tőle az elsőszülöttségi jogot. Ezek után becsapta atyját, Izsákot - aki vak volt - és megszerezte tőle az atyai áldást.

2

Ennek ellenére sem az elsőszülöttségi jog, sem az atyai áldás nem sok jót hozott számára. El kellett szöknie Ézsau bosszúja elől Mezopotámiába. Ott bujdosóvá vált. De itt újra kimutatta a ravaszságát. Feleségül vette Lábán két lányát és apósa legtöbb vagyonát is megszerezte magának. Aztán Isten azt mondta neki: itt az idő, hogy visszatérj örökséged földjére! Visszatértében találkozott a titokzatos idegennel és egész éjjel küzdött vele. Végül is az idegen kificamította Jákob csípőjét (itt van a legerősebb izom a testben!) - így teljes alávetettségbe került. Ekkor végre Jákob megadta magát és már csak egyhez ragaszkodott: hogy az idegen megáldja őt. Csak ilyen események után vált lehetővé, hogy Jákob visszatérhessen az örökségéhez. De élete végéig bicegve tudott csak járni, a függőség alá vetettség jól látható külső jegyét hordozva magán. Ki volt az a rejtélyes idegen, aki Jákobbal küzdött? Először is a Biblia embernek nevezi. Viszont a következő napon Jákob azt mondja: láttam Istent színről-színre (1.Móz. 32,30.). Később Hóseás próféta így mondja: küzdött az angyallal (Hós. 12,4.). Tehát ugyanaz a személy: Ember is, Isten is, valamint Istentől küldött Angyal is egyben. Csak egyetlen személy létezik az egész Univerzumban, aki megfelel ennek a leírásnak: a Názáreti Jézus. Jákob sorsa lezárult ezzel a találkozással. Ezek után nyerte vissza örökségét és kibékült Ézsauval is. Talán te is tapasztaltál Jákob élményeihez hasonló dolgokat? Talán te is a saját erőddel akartál kikényszeríteni valami szellemi örökséget, áldást, amit Isten készített neked - de valahogy mégsem sikerült! De neked is ugyanazt kell tenni, mint Jákobnak: vesd alá végre magadat fenntartások és kikötések nélkül Jézus Krisztusnak, az Úrnak! De emlékezz: előfordulhat, hogy mostantól fogva kissé bicegni fogsz. Álljon itt egy ima, amit elmondhatsz: „Úr Jézus, hiszem, hogy Te valóban az én Megmentőm vagy és Te örökséget készítettél nekem. De beismerem, hogy én csak a saját erőmben bíztam, hogy megszerezzem azt. Én megbánom ezt most, Uram! Nem akarok függetlenségre törekedni, hanem alávetem magamat fenntartások nélkül a Te vezetésednek. Mostantól fogva a Te mindenre elégséges kegyelmedtől akarok függeni.”

Fordította: György Ákos

Gondolataim a nyelveken szólásról.

Nemrég a nyelveken szólással kapcsolatosan kérték, hogy írjam le a véleményemet.
Mivel nem vagyok se, teológus se tanító így egyszerűen csak pár mondatot mondok ezzel a minden hívő számára elérhető ajándékkal kapcsolatban. Azzal kezdeném, hogy magam lassan negyed évszázada szólók nyelveken és bátran mondhatom, hogy Isten csodálatos ajándéka ez gyermekei számára még akkor is, ha sátán, mint mindent ezt is leutánozhatja ezáltal zavart és félelmet keltve sok hívő között, hogy Isten népének egy részét megakadályozza ennek a kulcsfontosságú ajándéknak a használatában.
A legnagyobb tévhit meggyőződésem szerint az a helytelen látás ezen a területen, amit, Pál szavait félreértve, kiragadva használnak sokan. „… avagy mindnyájan szólnak é nyelveken? .. „Nagyon sokszor hallottam beszélgetéseim során hogy erre hivatkozva azt mondták, na látod, hogy nem mindenkinek adatik meg ez az ajándék. Ebben a témakörben is osztom Derek Prince hiteles és kipróbált biblia tanító véleményét. Aki mellesleg kivalló ismerője volt a héber, arámi és ó görög nyelveknek. Ö kihangsúlyozza, hogy a Pál által említett igeversnél a nyelvek nemeinek ajándékáról van szó, amelyet mint az összes többi Szellemi ajándékot a Szent szellem használ, működtet egy-egy konkrét helyzetben az Isten akaratát szolgáló hívőn keresztül.
De ez az ajándék soha nem volt a hívőé és nem a hívő kezdi el használni szabad akaratából, hanem a Szent Szellem amint akarja, ott és addig ameddig Ö akarja, adja. Ráadásul haszonra adatik tehát más hívő/hívők vagy akár még meg nem tért emberek hasznára áldására.

Viszont a Szent Szellem keresztségkor megkapott nyelveken való szólást akkor és azután is a hívő gyakorolja szabad akaratából a nyelvét átadva a Szent Szellem vezetésének. Bármikor elkezdheti, és bármikor befejezheti e szent szellemi tevékenységet. A hívő ember maga dönti ezt el, és maga kezdi el a maga személyes hívő életének építésére. Ellenben a nyelvek nemei ajándékánál ahol a Szent Szellem ajándékaként nyilvánul meg a nyelveken szólás a nyelvek nemein belül,és mindig a hívő adott akaratától függetlenül.
/Osztogatja a Szent Szellem, amint akarja./ Ez a megnyilvánulás mindig mások áldására és Isten dicsőségére, felemelésére lép működésbe.

Amúgy ha a nyelveken szólás, mint hiteles keresztségi ajándék nem volna mindenkié, aki hit által veszi a Szent Szellem keresztséget. Akkor Pál nem mondhatná, hogy mindannyinknál jobban tud nyelveken szólni. Valamint értelmetlen lenne az a megfogalmazás is, hogy ha az egész gyülekezet egybe gyűlve, és mindnyájan nyelveken szólnak, ahogy az ige mondja. Azt gondolom a mindnyájan szó a hívők összességére értendő, azaz az eklézsiára.

De tovább megyek, Istentől, mint Jó és nem személyválogató mennyei Atyánktól, aki azt üzeni beszédén keresztül, hogy a hívők új nyelveken szólnak, igencsak kérdéses volna az, ha némely hívő tehetné ezt és némelyek, pedig nem. Szerintem személyválogatás lenne Isten részéről /persze ez abszurd/ hogy némelyek abban a kiváltságban részesülnek, hogy szellemben beszélnek titkos dolgokat Istennel. Valamint egy természetfeletti Isten akaratában lévő lehetőséggel építik magukat és személyes hívő életüket. Mások számára pedig ez a csodálatos lehetőség elérhetetlen lenne.
Hiszem és vallom, tehát hogy az 1 Korinthus 12. fejezetében felsorolt Szent Szellemen belüli egyes ajándékok, NEM minden hívőnek adatnak, és akinek adatnak annak is csak egy-egy szituációban és úgy, ahogy azt a Szent Szellem akarja megnyilvánítani és mindig mások hasznára, és Isten dicsőségére teszi. Tehát így van ez a Szent Szellem ajándékainál a nyelvek nemeihez kapcsolódó nyelveken szólás esetében is.
Viszont hiszem és vallom és magam is gyakorlom azt a nyelveken szólást amelyet a Szent Szellembe való bemerítéskor kap meg minden és bármely hívő aki hit által ezen a területen is enged Isten beszédének. Magam ennek a konkrét tanúja vagyok és láttam és halottam mindenféle felekezetből már hívőket, akik egyházuk antikarizmatikus félelemmel teli tradícióján átlépve ezen a területen is engedtek Isten beszédének.


Utószó: Kedves testvérem szeretném elmondani, hogy attól, mert én szólok nyelveken eszem ágában nincs különb kereszténynek gondolni magam azoknál, akik ezen a területen máshogy gondolkoznak. Fenti kijelentésemet több nagyon kedves testvérem is alátámaszthatja a legkülönfélébb gyülekezetekből. Mégis kérlek, engedjétek, meg hogy megtegyem a fenti írásommal azt, amit Isten elvár tőlem, tudni illik, hogy betöltsem, amit János apostol mond első levelének első fejezetében. „Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.”


Ez is a témához kapcsolódik.


Ha valakit esetleg a nyelveken szólás részletesebben is érdekel, itt is olvashat még. Valamint

Ezen a helyen még olvashat a témához.  Itt pedig egy tanulságos videót találtam: Videó  és ez talán még több mindenre választ ad.: Videó

Ez egy több részes anyag. 


Köszönöm a megtisztelő figyelmet.
Ha esetleg bármilyen kérdés felmerül benned kérlek bátran írj.

A hívő élet alapja/fundamentuma.

 "A hívő ember életét a Biblia több helyen is épület vagy ház építéséhez hasonlítja."
 Derek Prince




Az alábbi részletet Derek egy nemzetközileg jól ismert könyvéből a Kereszténység hat alaptanításából idézem. Emlékszem több évtizede került ez a könyve a kezembe és elmondhatatlan nagy áldás volt a hívő életem megalapozásakor.

A keresztény hit alapja  

      A hívő ember életét a Biblia több helyen is épület vagy ház építéséhez hasonlítja....épülvén a ti szentséges hitetekben [felépítvén magatokat a ti legszentebb hiteteken] ...

      Pál apostol is sokszor használja ugyanezt a képet. A...Isten épülete vagytok... mint bölcs építomester,fundamentumot.vetettem...
Akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Szellem által.
 Az Apostolok cselekedetei 20,32-ben pedig azt olvassuk:
... az o kegyelmessége Igéjének, aki [amely] felépíthet [titeket] ...

      Mindezek az igék házépítéshez hasonlítják a hívő életét. Ismert tény, hogy minden szilárd és tartós épület elso és legfontosabb része az alap, amely egyúttal a rá építheto ház súlyát és magasságát is meghatározza. Gyenge alap csak kis épületet képes megtartani, eros alapra viszont nagy ház építheto. Az alap és az épület elore meghatározott arányban állnak egymással.

      Jeruzsálemben egyszer egy olyan házban laktam, amelyet egy asszír férfi építtetett. Egy kétemeletes ház építésére szerzett engedélyt a helyi elöljáróságtól, és az alapot is ennek megfeleloen készítették el. Ö azonban növelni akarta a ház bérbeadásából származó jövedelmét, s ezért Pgy harmadik emeletet is húzott az épületre, anélkül hogy erre engedélyt kért volna. Az eredmény az lett, hogy mialatt mi a házban laktunk, az egész épület megsüllyedt az egyik sarkánál, és végül teljesen elferdült.
      Mi volt ennek az oka? Egyetlen dolog: az alap nem volt elég eros ahhoz, hogy megtartsa a házat, amelyet a tulajdonos ráépített.
      Mivel ez az elv a szellemi életben is érvényes, hasonlóan jár sok keresztény is. A legnagyobb elszántsággal fognak hozzá, hogy egy szép, impozáns keresztény életet építsenek fel. Sajnálatos módon azonban ez az épület egy ido után elkezd süllyedni, megvetemedik és elhajlik. Az ilyen keresztények élete eltorzul, sot néha teljesen össze is omlik, és semmi sem marad belole, csak a fogadkozások és fohászkodások romhalmaza, valamint a puszta jó szándék.
      A kudarc oka a romok alá van betemetve. A nem rendesen lerakott alap okozta a bajt, mivel nem volt képes megtartani az eltervezett nagyszabású építményt. Krisztus a koszikla

      Mi hát a keresztény élet Isten által kijelölt alapja? Pál apostol világosan megadja Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a jézus Krisztus.

      Ezt Péter apostol is megerosíti 1. levelében, ahol Jézus Krisztusról szólva azt mondja Azért van meg az Írásban: Ímé szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses...
                                                                             

Péter itt az Ézsaiás könyve 28,16-ra utal, ahol azt olvassuk:

Ezért így szól az úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet. erős.alappal...

      Ebből is látszik, hogy ezt a létfontosságú tényt illetoen is teljes az összhang az ószövetség és az Újszövetség között: a keresztény élet igazi alapköve maga jézus Krisztus - senki és semmi más! Nem egy hitvallás, nem egy felekezet vagy egy gyülekezet, nem is egy szertartás vagy valamilyen szentség, hanem maga Jézus Krisztus - mert más fundamentumot senki sem vethet.
      Segítségünkre lehet, ha a kérdéssel kapcsolatban figyelembe vesszük jézus saját szavait is. A Máté evangéliuma 16,13-18-ban olvasható az a párbeszéd, amelyet tanítványaival folytatott:

Mikor pedig jézus Cézárea Hippi környékére méne, megkérdé tanítványait, mondván: Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Ok pedig mondának: Némelyek Keresztelo Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak vagy egynek a próféták közül. Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kosziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.

      Vannak, akik szerint jézusnak ezek a szavai azt jelentik, hogy Péter apostol az a koszikla, amelyre a keresztény egyházat fel kell építeni, és hogy így nem is annyira maga Jézus Krisztus, hanem inkább Péter a kereszténység fundamentuma. Ez a téma, vagyis az igazi alap kérdése olyan dönto fontosságú és nagy hordereju, hogy e mondat pontos jelentésének megértéséhez érdemes alaposan megvizsgálnunk jézus szavait.
      Az Újszövetség eredeti, görög nyelvu szove gében jézus Péternek adott válasza egy szándékos szójátékot tartalmaz. A Péter név görögül Petrosz, a petra pedig koszikla. A hasonló hangzásra utalva jézus ezt mondja:

... te Péter (Petrosz) vagy, és ezen a kosziklán (petra) építem fel az én anyaszentegyházamat...

      Jóllehet a két szó hangzásában van hasonlóság, jelentésük mégis elég eltéro. A petrosz kis követ vagy kavicsot jelent, a petra viszont nagy sziklát. Az az elképzelés, hogy az egyházat egy kavicsra kell felépíteni, nyilvánvalóan nevetséges lenne, vagyis biztos, hogy a Mester nem erre gondolt.
      Jézus azért használta ezt a szójátékot, hogy rávilágítson a tanítványaival közölni kívánt igazságra. Pétert nem azonosította a kosziklával, hanem éppen ellenkezoleg: szembeállította azzal. Arra mutatott rá, hogy a kis kodarab, Péter, mennyire apró és jelentéktelen ahhoz a hatalmas sziklához képest, amelyre az egyháznak kell épülnie.
                                         
      A józan ész és a Szentírás egyaránt ezt a tényt erosítik meg. Ha Krisztus egyháza valóban Péter apostolra lenne alapozva, akkor a világ legbizonytalanabb és legingatagabb építménye lenne. Valamivel késobb ugyanis, Máté evangéliumának ugyanebben a fejezetében azt olvassuk, hogy jézus elkezdte figyelmeztetni tanítványait rövidesen bekövetkezendo szenvedéseire és kereszthalálára (21. vsz.), majd a beszámoló így folytatódik (22-23. vsz.):

És Péter elofogván ot, kezdé feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg teveled. O pedig megfordulván, monda Péternek: Távozz tolem, Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.

Jézus Krisztus itt egyenesen azzal vádolja Pétert, hogy gondolkodását az emberek véleménye, mi több, maga a Sátán befolyásolja. Hogyan lehetne egy ilyen ember az egész keresztény egyház alapja?
      Késobb pedig azzal szembesülünk az evangéliumokban, hogy Péter, ahelyett hogy vallást tett volna Krisztusról egy szolgálólánynak, háromszor is nyilvánosan megtagadta az Urat. A honfitársaitól való félelem még jóval késobb, Jézus feltámadása és pünkösd napja után is arra indította Pétert, hogy egy ponton eltérjen az evangélium igazságától - amint errol Pál beszámol a Galáciaiakhoz írt levél 2,11-14-ben.
      Nyilvánvaló tehát, hogy Péter nem volt koszikla. Szeretetreméltó és lobbanékony férfi volt; született vezeto, mégis ugyanolyan ember, mint akárki más, tele gyengékkel és gyarlósággal. Csakis Krisztus lehet az egyedüli koszikla, amelyre az igaz és tartós keresztény hitet alapozhatjuk.
      Ezt a létfontosságú tényt a tiszta, bibliai hit alapjáról az Ószövetség is megerosíti. A zsoltáríró Dávid a Szent Szellem által ihletetten azt prófétálta a 18. zsoltár 3. versében:

Az úr az én kosziklám... obenne bízom: az én pajzsom, üdvösségem sz*rva, menedékem.

A 62. zsoltárban hasonló hitvallást tesz. A 2-3. versben így szól:

Csak Istenben nyugszik meg lelkem; tole van az én szabadulásom. Csak o az én kosziklám és szabadulásom; o az én oltalmam, azért nem rendülök meg felettébb.

      Ugyanennek a zsoltárnak a 6., 7. és 8. versében ismét azt mondja Dávid:

Csak Istenben nyugodjál meg lelkem... Csak ö az én kosziklám és szabadulásom; ö az én oltalmam, azért nem rendülök meg. Istennél van szabadulásom és dicsoségem; az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van.

      Ennél aligha lehet bármi egyértelmubb. A koszikla szó háromszor, a szabadulás pedig négyszer fordul elo az idézett versekben, vagyis az Ige szorosan és elválaszthatatlanul összekapcsolja a koszikla és a szabadulás szavakat. Mind a kettot egyetlen személyben lehet csak megtalálni, és ez a személy maga az úr. Ezt a tényt a „csak" szó ismételt használata is hangsúlyozza. Ha még bárki további bizonyítékokat kívánna, odalapozhatunk magának Péternek a szavaihoz. Az Apostolok cselekedetei 4,12-ben - a Názáreti jézus Krisztusról szólva - azt mondja Izrael népének:

És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.

      Így tehát egyedül az úr jézus Krisztus az igazi koszikla, minden korszak kosziklája, akiben üdvösség van. Aki erre a fundamentumra építkezik, az elmondhatja, amit Dávid mondott: „Csak o az én kosziklám és szabadulásom; o az én oltalmam, azért nem rendülök meg..."
A szembesülés

      Hogyan kezd tehát az ember építkezni erre a sziklára, amely maga Krisztus? Vagy más szavakkal: hogyan tudjuk ezt az alapot lefektetni az életünkben?
      Menjünk most vissza ahhoz a drámai pillanathoz, amikor Krisztus és Péter szemtol szembe álltak egymással, és Péter ezt mondta:

Te vagy a Krisztus, az élo Istennek Fia.

      Fontos megvizsgálnunk, hogy ekkor pontosan mi is történt kettejük között.
      Azt már láttuk, hogy maga Jézus Krisztus a koszikla. O azonban nem egy megközelíthetetlen vagy elvont Krisztus. Péternek konkrét, személyes megtapasztalása volt róla, s ennek a megtapasztalásnak négy, egymást követo szakaszát különböztethetjük meg.
      Az első: Péter és jézus közvetlenül, személyesen szembesült egymással. Krisztus szemben állt Péterrel, közvetíto nem állt közöttük. Harmadik személy nem játszott szerepet az eseményekben.
      A második: Péter közvetlen és személyes kijelentést kapott. Jézus azt mondta Péternek: ,,...nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám". Vagyis Péter nem valamilyen természetes okfejtés vagy értelmi felismerés eredményét mondta ki, hanem egy olyan közvetlen szellemi kinyilatkoztatásét, amelyet magától az Atya Istentol kapott.
      A harmadik: Péter személyesen elismerte, igaznak fogadta el a neki kijelentet-- igazságot.
      A negyedik: Péter nyíltan és nyilvánosan megvallotta az általa felismert igazságot.
      Ebbol a négy, egymást követo lépésbol megértjük, mit jelent az, hogy elkezdünk a sziklára építeni. Ebben az egészben nincs semmi elvont, spekulatív vagy elméleti dolog. Mindegyik szakaszban egyértelmu, személyes megtapasztalásról van szó.
      Az elso lépés tehát a közvetlen, személyes szembesülés jézus Krisztussal. A második lépés a közvetlen, szellemi kinyilatkoztatás jézus Krisztusról.

A harmadik lépés Jézus Krisztus személyes elfogadása. A negyedik lépés Jézus Krisztus nyílt és személyes megvallása.
      Az így megtapasztalt, kijelentett, elismert és megvallott Krisztus az a Krisztus, aki ezáltal minden egyes hívő számára azzá a kosziklává, azzá a fundamentummá válik, amelyre a hite épülhet.
A kinyilatkoztatás

      Felmerül a kérdés: lehetséges-e ma is ilyen megtapasztalás? Megismerheti-e valaki jézust ma is ugyanolyan közvetlen, személyes módon, mint ahogy egykor Péter megismerte?
      E fontos kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy igen! Mégpedig a következő két ok miatt.
      Eloször is: Péter nem csupán Jézus Krisztus emberi természetérol kapott kijelentést, hiszen o akkor már jó ideje ismerte a názáreti jézust, az ács fiát. Az a személy, akiről ö akkor a kinyilatkoztatást kapta, Isten örökkévaló, soha nem változó Fia volt, ugyanaz a Krisztus, aki ma megdicsoülten él a mennyben az Atya jobbján. Az azóta eltelt közel kétezer évben semmilyen változás nem történt benne: Ö most is az a jézus Krisztus, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Aki oszintén keresi ot, ma is kaphat róla kijelentést - ugyanúgy, ahogy egykor Péter.

Másodszor: Péter nem „test és vér" által, vagyis nem valamilyen természetes vagy érzékszervi úton kapta a kijelentést, hanem szellemi kinyilatkoztatásban részesült, Isten saját Szent Szellemének a munkájából. Ugyanaz a Szellem, aki Péternek ezt a kijelentést adta, ma az egész világon tevékenykedik, és ugyanúgy kijelenti ugyanazt a Krisztust. Ezt Jézus maga ígérte meg tanítványainak a János evangéliuma 16,13-14-ben:

De mikor eljő amaz [Ö], az igazságnak Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem önmagától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendoket megjelenti néktek. Az [Ö] engem dicsoít majd, mert az enyémbol vesz, és megjelenti néktek.

      Mivel a kinyilatkoztatás az örökkévaló, szellemi világban történik, az olyan fizikai vagy természeti tényezok, mint például az ido múlása, a nyelvek, a szokások, az öltözködés vagy a körülmények változása semmilyen módon nem korlátozzák.
      Az egyetlen, változhatatlan koszikla, az egyedüli mozdíthatatlan alap, amelyre minden igazi keresztény hitének épülnie kell, ma sem lehet más, mint jézus Krisztusnak, Isten Fiának ez a személyes, egyéni megtapasztalása a Szent Szellem kijelentése által, amit az ö személyes elismerésének és megvallásának kell követnie. A hitvallások és a vélemények, az egyházak és a felekezetek mind változhatnak, ez az egyetlen igaz koszikla azonban örökkévaló és változhatatlan: Isten csak a Krisztusba vetett személyes hit által adja az üdvösséget. Erre az alapra - mind az időben, mind az örökkévalóságot illetően - olyan biztonsággal és bizalommal építhetjük hitünket, amelyet soha semmi nem képes megingatni.

 ---------------------------     ----------------------------  -------------------------

Derek Prince Indiában született, brit szülõk gyermekeként. Angliában az Eton College-ban és a Cambridge-i Egyetemen a görög és latin nyelv szakértõjévé képezték ki. A King's College tagja volt az õsi és modern filozófia területén. A Cambridge-i Egyetemen és a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanult héberül és arámul is. Ezen kívül számos mai nyelvet beszélt.
    A második világháború idején, amikor a brit hadseregben szolgált, tanulmányozni kezdte a Bibliát és találkozott Jézus Krisztussal. Ez megváltoztatta az életét. Ebbõl a találkozásból levont két következtetést: elõször is, hogy Jézus Krisztus él; másodszor, hogy a Biblia igaz, helytálló és aktuális könyv. Ezek a következtetések egész életpályáját megváltoztatták. Akkortól kezdve a Biblia tanulmányozásának és tanításának szentelte az életét. A Kulcsok a sikeres élethez (korábban A mai nap Derek Prince-szel) címû naponkénti rádióadása a világ több mint felét eléri, hallható például arabul, kínaiul, horvátul, madagaszkári nyelven, mongolul, oroszul, szamoaiul, spanyolul és tongául. Derek Prince több mint ötven könyv szerzõje. Több mint négyszázötven audió- és százötven videó-tanítása jelent meg, amelyeket több mint nyolcvan nyelvre lefordítottak és ki is adtak. Derrek fõ ajándéka az, hogy a Bibliát és annak tanítását magyarázza egyszerûen és világosan. Felekezetiségtõl és szektásságtól mentes magatartásának köszönhetõen a tanítása mindenféle faji és vallási háttérbõl származó embert megszólít és segít.
     2003. szeptember 24-én Derek álmában, jeruzsálemi otthonában költözött el megváltójához.