csütörtök, november 08, 2018

A gőg a büszkeség és a padló kapcsolata.


A múltkori büszkeséggel, önfelmagasztalással kapcsolatos bejegyzés a maga majd huszonötezres elérésével és több mint 230 megosztásával egy közösségi oldalon, rendkívül meglepett és elgondolkoztatott. Nyilván nem csak, hogy örökzöld a téma, hanem mindenfelé azt tapasztalják az emberek, hogy a felfuvalkodottság a gőg a büszkeség mérge olyan szinten árasztotta el a hívők szívét is, ami már elfogadhatatlan megnyilvánulásokat és konkrét kapcsolatrombolásokat eredményez. Ezért egy picit jobban utána olvastam, amiről valóban, ahogy Derek utalt is rá, igen kevés tanítás van az egyházban, pedig rendkívül fontos, hiszen a büszkeség a gőg minden embert valamilyen mértékben befolyásol, és mérgez. Az mellett, hogy Lucifer is e bűn miatt romlott meg és lett sátánná, mely állapotban legbelső mivoltából szembefordult a teremtőjével, és lett Isten ellenlábasa, színt úgy igaz az is, hogy az emberiség legtöbb nyomorúsága is a büszkeség a gőg, és az abból fakadó önzésből, kapzsiságból, stb. fakad. 
 Nézzünk meg egy két kapcsolódó fogalmat, ami segítségünkre tudd lenni, hogy jobban rálássunk erre a rendkívül hatékony méregre. :Kevélység, dölyfösség, felfuvalkodás, arrogancia, önhittség, önfelmagasztalás, lenézés, lesajnálás, megalázás, lekezelés, lebecsülés, elbizakodottság, egoizmus, önteltség, hivalkodás, kivagyiság, pöffeszkedés. C.S. Lewis „a keresztény vagyok” című könyvében megjegyzi a gőggel kapcsolatban. „Arról van szó, hogy minden egyes ember gőgje szemben áll, mindenki más gőgjével. A gőg mindig ellenségességet jelent, a gőg maga az ellenségesség. Méghozzá nem csak ember és ember között, de Istennel szemben is.”
 A gőgős ember mindig csak lenéz az emberekre és a dolgokra, s természetesen, amíg csak lefelé néz, nem láthatja azt, ami fölötte van! Ez súlyos kérdést vet fel. Hogy lehet az, hogy olyan emberek, akiket nyilvánvalóan majd szétvet a gőg, azt mondják, hogy hisznek Istenben és nagyon vallásosnak képzelik magukat? Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ezek az emberek egy képzeletbeli Istent imádnak.” 
Itt megjegyzésként hozzátenném, mivel a közelmúltban volt egy beszélgetésem ahol a partnerem egyenesen hazugnak nevezte Istent. Tehát magát konkrétan Isten fölé helyezte. Az ilyen ember magatartására is az vonatkozik, hogy egy saját képzeletbeli „istent” maga által gyártott istenképet vádol, mert az igaz Isten nyilvánvalóan nem ismeri. Jobb esetben csak a megismerésének a küszöbén áll/állhat. De ha nem változtat a szívbéli viszonyulásán, akkor az helyett, hogy belépne az igaz Isten megismerésébe, csak visszaesik a küszöbről, a világot jellemző sötétségbe. De kanyarodjunk vissza még egy kicsit és folytassuk Lewis gondolatát. „Szerencsére próbát tudunk tenni. Valahányszor úgy találjuk, hogy vallásosságunk jónak tüntet fel bennünket, jobbnak, mint bárki más, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy nem az Isten, hanem az ördög van ránk hatással. Hogy Isten jelenlétében vagyunk-e, annak az az igazi próbája, hogy egészen elfelejtkezünk magunkról.” (kéretik, nem félre érteni)
„Az ördög nevet rajtunk. Tökéletesen elégedett, ha azt látja, hogy szemérmesek, bátrak, fegyelmezettek vagyunk, feltéve, hogy eközben belénk ültette a gőg zsarnokságát, épp, úgy ahogyan elégedetten nézné, hogy meggyógyultak a fagyás okozta sebeink, ugyanakkor rákot okozhatna nekünk. Ugyanis a gőg szellemi rák: elpusztítja az igazi lehetőségét a szeretetnek, a megelégedésnek, de még a józan észnek is.” Ha meg akarjuk tudni, hogy mennyire vagyunk büszkék, tegyünk fel magunknak ilyen kérdéseket:Mennyire tudom elviselni ha mások rendre utasítanak, mit vált ki belőlem, ha nem vesznek tudomást rólam, hogyan viselem ha beavatkoznak a dolgaimba. Ha lekezelnek, ha szembesítenek a hibáimmal, ha szembe jönnek velem, ha háttérbe szorulok, ha megdorgálnak, stb. Ezen kérdések mellett emlékezzünk meg Isten beszédéről, ami megvilágosít, hogy a büszkeség mérgével szemben is sikeresen felvegyük a harcot!

Egy ó szövetségi kiemelkedő példa a felfuvalkodottságra a büszkeségre Nabukodonozor esete. ”Mindez betelék Nabukodonozor királyon. Tizenkét hónap mulva a babiloni királyi palotán sétála. Szóla a király és mondá: Nem ez-é ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére? Még a szó a király szájában volt, amikor szózat szálla le az égből: Néked szól, oh Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tőled.” (én építettem, én hatalmammal/ erőmből az én dicsőségemre)
 Legyen egy újszövetségi példa is. „Egy kitűzött napon pedig Heródes királyi ruhájába felöltözve és székibe ülve nyilvánosan szóla hozzájuk. A nép pedig felkiálta: Isten szava ez és nem emberé. És azonnal megveré őt az Úrnak angyala, azért, hogy nem az Istennek adá a dicsőséget; és a férgektől megemésztetvén, meghala.” A gőg a büszkeség az öndicsőítés ellen is, az Istenfélelem és az alázat tud védelmet adni. Az alázat alatt nem a képmutató alázatoskodást értem természetesen, hanem az igazi, mindenki számára áldásos őszinte alázatot.  



Kiegészítés: „A pszichológusok kétfajta büszkeséget különböztetnek meg, az egyik az autentikus büszkeség. Ez akkor nyilvánul meg, ha békében vagyunk önmagunkkal, kreatívnak, termékenynek érezzük a munkánkat, és szociális szempontból is a helyünkön érezzük magunkat, érzelmileg, tudatosan stb. A másik az ún. hübrisztikus büszkeség, amely magában foglalja az önzést, a gőgöt, a nem szerencsés szociális viselkedésmódokat, mint az agresszivitás, az önértékelési zavar, fokozott szégyenérzet stb. Az önértékelés javítása tehát egyértelmű, el kell jutnunk a hübrisztikus büszkeségtől az autentikus büszkeségig… és el kell hagynunk az arrogáns, kellemetlen viselkedésformákat.”
 Copyright 2014  Dr.Guy Winch  Psychology Today

Itt szintén meg kell még említeni, jegyzi meg Lewis, hogy a dicséret alkalmával érzett öröm, nem gőg. Az öröm oka ilyenkor nem bennünk magunkban rejlik, hanem abban a tényben, hogy megnyertük a tetszését valakinek, akinek (helyesen) tetszeni is akartunk. A probléma ebben az esetben akkor kezdődik, amikor arról a gondolatról, hogy „elnyertem a tetszését, minden rendben van” áttérünk arra, hogy „milyen nagyszerű valaki vagyok, hogy ezt megtettem” Minél inkább el vagyunk ragadtatva magunktól, és minél kevésbé a dicsérettől, annál rosszabbá válunk. Ha már csak magunkban van örömünk és egyáltalán nem törődünk a dicsérettel, akkor eljutottunk a mélypontra, ennél még a hiú ember is magasabb ponton áll, mert őt, még érdekli a mások dicsérete, még nem telt el önmagával teljesen.        

„Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság!”
„Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné.”  

Köszönöm a figyelmeteket!