A megvárakoztató szeretet!

Valószínűleg nem tévedek, ha azt mondom a legtöbbünk számára a gyakorlati/beavatkozó szeretet és az, hogy erre várni keljen, nem teljesen fér ősze. Milyen szeretet az, ami megvárakoztat, ami ha tehetné, hogy azonnal cselekedjen, még sem teszi. Egyáltalán szeretetnek lehet ezt nevezni? Igen! Határozottan igen! Mégpedig Isteni szeretetnek! 

A Bibliából tudjuk, hogy a hit barátja a békességnek, a nyugalomnak is. Egy helyen az írás megemlíti, hogy aki hisz az Úrban az nem fut, azaz nem siet, nem menekül, nem szalad el. Ami a lényeg, hogy bizalommal van, nem kapkod, nem esik kétségbe, nem türelmetlenkedik, azaz vezetésben marad. Van, amikor Isten szeretete is így nyilvánul meg felénk. Természetesen ez a mai instant világban, amely arra törekszik, mint a tékozló fiú is, hogy minden áldás egyszerre és lehetőleg azonnal az övé legyen, szokatlan, sőt egyenesen kiakasztó tud lenni, akár még keresztényeknél is. Pedig az ige nem véletlenül mondja, hogy hit és békességes tűrés/tűrni tudás szükséges az ígéretek elnyeréséhez, azoknak az alkalmas időben való megérkezéséhez. Hiszen mindennek ideje van a nap alatt.

 Tehát azt állítom, hogy a szeretet olykor képes egy magasabb érdek miatt megvárakoztatni. Ez az érdek pedig nem más, mint Isten dicsőségének megcsillantása. Így olvassuk a történetet: „Jézus pedig, amikor ezt hallotta, monda: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia. Szereti vala pedig Jézus Márthát és annak nőtestvérét, és Lázárt. Mikor azért meghallá, hogy beteg, akkor két napig marada azon a helyen, ahol vala.”

Tehát egyértelműen ki van fejezve, hogy Urunk szerette mindhármukat. De történik itt valami meglepő dolog. Ahelyett, hogy Jézus felkerekedett volna rendezni a történések sorait. Még két napot várakozott azon a helyen, ami nyilván egy két instant valósághoz szokott, gyerünk mindjárt hamar-hamar embernek, kiakasztó lehetett. 

De nem Jézusnak! Ő várt két napot és az okát is feltárta a történetben nekünk. Egy részt a tanítványok/követők hitének erősítése miatt. Hiszen mi is hányszor kiáltunk fel akár csak magunkban is bátortalanul: Uram, ha itt lettél volna! Uram, ha figyeltél volna a kérésemre! Uram hallasz te egyáltalán engem? Persze, hallja a kéréseinket, mégis ilyenkor alig hisszük ezt el.
 Valamint a tanítványok hitének erősítésén túl, a másik oka a várakozásnak az, hogy teret készítsen az Isten hatalmának, és erejének! Mert Istennek is meg kell adni, ami az Övé! Ami egyedül csak Őt illeti! Azaz, hogy minden kétséget kizáróan megmutatkozzék az Isten dicsősége, amire válaszul, felszabadulhat az emberi szívekben az Istennek egyedül kijáró felmagasztalás és imádás. Tehát érdemes megjegyeznünk a szeretetnek ezt a fajta megvárakoztató tanulságát. Hogy amikor mi magunk vagyunk nehéz és érthetetlen helyzetben, felbátorodva erőt merítsünk, és reménytelt várakozással felemeljük a fejünket a mi gondviselő Istenünk felé! Mert Isten, minket megvárakoztatva is tud szeretni.

Köszönöm a figyelmedet.                  

A feltámadás reménysége!

Tudom a feltámadás igazságait leginkább, húsvét (pészach) idején szokták elővenni. De én most is szóba hoznám. Az Atyától kapott egyik legerősebb vigasztalásunk Jézus Krisztus feltámadásának a ténye, és e hitből fakadó többirányú reménységünk. Az ebben lévő abszolút (és jogos) bizonyosság, egy hívő életében, kulcs fontosságú! Az Írás odáig megy, hogy a hitet és nyilván mindazt, ami a hithez kapcsolható, értelmetlennek, üresnek, és hiábavalónak nevezi, ha ezt a központi igazságot, valaki, nem veszi figyelembe, nem számol vele, esetleg tagadja. Az ember feltámadásának tényével, (minden embert érint akár hívő akár nem) nem számolni, súlyos, a létezést félreértelmező és azt negatívan befolyásoló tényező.  Az ilyen embernek nem csupán repedezett, hanem darabokra törött a létezésének az értelme. Nyilván ebből fakad, ez is táplálja az ateista gondolkozást, az „élj a mának”, „a tedd, amit akarsz, az a törvény, sátáni gondolat” és más hasonszőrű megfogalmazások, valamint az önpusztító életvitelt is. De a kereszténységnek, az Istenfélő embereknek, áldott reménységünk van, Isten kegyelméből, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, aki az élet és a feltámadás! 

               

„Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mi módon mondják némelyek ti köztetek, hogy nincsen halottak feltámadása? Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust; akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, kik elaludtak. Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”

Köszönöm a figyelmet, mindenkinek áldott hetet kívánok!