Pár szó, az angyalokkal kapcsolatosan.

Ma röviden, mégis teljes határozottsággal, az angyalokról szeretnék szólni nektek, egészen pontosan azért, mert mindenfelé hallani és olvasni, ezekről a bibliában is számtalanszor említett lényekről. Csak sajnos ma a legtöbb angyalokkal kapcsolatos információ egyszerűen nem áll meg a szentírás mérlegén. Az egyik legnagyobb probléma ezekkel a „légből kapott” feltételezésekkel kapcsolatban, az hogy nem számolnak azzal a ténnyel, hogy nem minden angyal jó. Nem minden angyal Isten hírnöke, hanem számosan a sátán szolgálatában tevékenykednek, és fejtik ki gonosz hatásukat sok területen, az emberek kárára, és a világosság feltartoztatására. Egészen biztos, hogy nem csak én hallottam, arról a gonosz angyalról, aki a mormonok könyvét diktálta le és amit rengeteg ember Isten szavának tart, annak ellenére, hogy az Írás így szól: „Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangyéliomra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangyéliomát.

De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok.”  Ez elég világos! Nem is szükséges bármit is hozzáfűznöm.

De a gyógyító angyalok vagy az „univerzum angyalai”, akik erőt adnak beavatott embereknek a gyógyításra, mint a reikinél és a  New Age, az Új kor(szak) által elfogadott és propagált angyalok, esetében bizony nem az Isten országát, nem a biblia igazságát képviselő angyalok. Éppen ellenkezőleg, ezek a világosság angyalainak mutatkoznak, de a sátán követeiként tevékenykednek. Amikor angyal kurzusról, angyal képekről, angyal rajzokról, angyalokkal való kapcsolatfelvételről, angyali tanításokról és iskolákról olvasol vagy hallasz, nem árt, ha ezzel a ténnyel tisztában vagy, és felvillan a lelki szemeid előtt egy hatalmas piros lámpa.  Istennek, ezekhez a kapcsolódásokhoz, még ha szeretetben, békességben és jó szándékban való bemutatkozással is érkeznek, nincs köze. Ezek a megcsalattatás eszközei azok számára, akik nem akarnak engedni az igazságnak. Több titkos kísérelt, kutatás és építkezés gonosz angyalok inspirálására történt a múltban és történik napjainkban, amiből a legtöbben semmit nem vesznek észre. Hiszen a zászlójukon mindig ott leng, hogy a mi érdekünk, biztonságunk, felemelkedésünk, evolúciós ugrásunk, tudásgyarapodásunk, Isteni szintre emelkedésünk és kitudja még mi minden csupa jó dologért, történik mindez. Az-az igazság, hogy sokkal mélyebben is bele lehetne menni a részletekbe ennek a témának a tárgyalásánál, de nem tartanám bölcs dolognak. Több okból sem. Azt teljes szívemből hiszem, hogy az embereknek szólni kell az igazságot, eléjük kell tárni, hogy mi Istennek a véleménye a dolgokról, a biblia alapján. De az igazság megismerése bizonyos értelemben egy folyamat.  Nagyon nem értek egyet azzal, hogy mindenkit egy kalap alá véve, mindenkinek egyforma mélységben, és ugyan úgy kell átadni az ismeretet. A természetes iskolákban sem véletlen vannak meg az egymásra épülő szintek. Mindennek ideje van a nap alatt. Ráadás nem mindenkinek üzenet, minden a tudás a megkapott világosságból / ismeretéből, mert az több kárt okozna, mint használna. Valamint azt is észrevettem, hogy van a sötét dolgokkal kapcsolatosan egyfajta nem helyes kíváncsiság is (nem mindenkinél) ami, egész biztosan nem Isten akarata, és én épp ezért nem is szándékoznám ezt kiszolgálni. Nekem az a tapasztalatom, hogy az Ismeretben való előrejutásban is jó várakozni és megadással lenni az Isten előtt.  A témához való visszakanyarodásként egy pár fontosabb igeversre hívnám fel a figyelmeteket, amelyek csodálatos fáklyafények a számunkra és a szívűnkben való forgatásra méltóak.

„És én János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam: és mikor hallottam és láttam, leborulék az angyal lábai előtt, hogy őt imádjam, aki nékem ezeket megmutatta vala.

Az pedig monda nékem: Meglásd, ne tedd; mert szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak a prófétáknak, és azoknak, akik megtartják e könyvnek beszédeit. Az Istent imádd.”  Tehát nem borulunk le még a menyei angyalok előtt sem. Nem részesítjük imádásban az angyalokat! Erre Egyedül Isten méltó!

„És leborulék annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke.”

„Senki tőletek a pálmát el ne vegye, kedvét találván alázatoskodásban és az angyalok tisztelésében, amelyeket nem látott, olyakat tudakozván, ok nélkül felfuvalkodván az ő testének értelmével.”

Nem csak nem imádjuk, de nem is részesítjük őket tiszteletben. Ez nem velük szembeni tiszteletlenségre ösztönző mondat, hanem a jó angyalokkal való kapcsolatnak Isten akarata szerint kell megvalósulnia. Ez erőltetni, kierőszakolni nem lehet, annak megcsalattatás a vége. De mivel Isten szent! Az Ő angyalai is szentek! Bűn gyűlölőek. Ha te is egyre inkább ilyen emberré válsz Isten segítségével, hitbéli engedelmességgel, akkor bizony a születésedkor kapott saját angyalod mellé, akit Isten bízott meg a te támogatásoddal, és megsegítéseddel, még más jó angyalok is, szívesen veszik és keresik a társaságodat, a Szent Szellem felügyelete alatt.

„Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.

Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magokat az igazság szolgáivá; akiknek végök az ő cselekedeteik szerint lészen.”  Tehát nem minden arany ami fénylik, ahogy a mondás is tartja.

„Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szűltelek téged? és ismét: Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam?” Ez az Igevers az Úr Jézus Krisztus abszolúte főségére világit rá, a teljes angyalvilág felett.

„Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, Az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez,

És az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére.” Bizony hívő emberként, Isten akaratából felfoghatatlanul dicsőséges kapcsolatrendszer nyílt meg a számunkra, de ezt Isten felügyeli és ebben nekünk okoskodni, követelőzni nem szabad.  

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Sajnos a gonosz angyalok is léteznek, de mindig és mindenkor tudnod kell, Isten megőriz velük szemben.

Be akarom tartani a "csak röviden" ígéretemet, szóval itt megállok, bár lehetne még a témáról beszélni, bőven.  Ha kérdésed van írj bátran.  

Bár lehet, hogy ebben a remek tanulmányban, válaszra is találsz.

Ez pedig egy 2010-ben  írt bejegyzésem a témában.

Köszönöm a figyelmed.        

A kegyelem, ami tényleg hiper és szuper, és felfoghatatlan csoda!

Egy hívő kereszténynek, hinnie kell, bíznia kell a kegyelemben, a legnagyobb mélységben és a legnagyobb sötétségben is. Igen a nagybetűs KEGYELEMBEN! De tovább megyek, nevezzék ezt egyesek híperszuper kegyelemnek, mint azt régebben hallottam egy prédikációban. Mert végül is, a kegyelem hiperszuper csodálatos dolog, és nekünk, teljesen rá kell tudnunk hagyatkozni. De ennek fényében is áll, Isten igéjének határozott utasítása, minden hívő gyermeke számára, ami úgy szól, hogy a bűn les rá, vágyódik, hogy elérje az embert. De annak uralkodnia kell rajta. Ez a felszólítás pedig olyan szellemi igazság, amely megelőzte a kegyelem, de a törvény korszakát is, tehát egy olyan feladat, a hívő ember életében, aminek gyakorlati megvalósítására, mindig és minden időben törekednie kell, függetlenül attól, hogy milyen felekezethez, milyen irányzathoz tartozónak vallja magát.

Isten igéje ezt a megvalósult (bűn feletti) uralkodást, összeköti az emelt fővel való járással, ami alatt, egyértelműen nem az önigazultságot (cselekedeteinkre való támaszkodást) értjük. Mint a farizeus és a vámszedő történetében.

„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

 Ellenkezőleg, a hit által megvalósított Krisztus szerint járó, szent, a hit harcát becsületesen megharcoló, szabályszerűen küzdő, és bűnt felszámoló életet értjük. Hiszen aki igazán várja az Úr Jézus megjelenését/visszajövetelét, ahogy az írás mondja, "önmagát megtisztítja."

Nem szükséges felesleges köröket futnunk, hogy eldöntsük, emelt fővel járhatunk e, avagy sem. Ez nem a megigazulásunkról szól, hanem az Isten felé való szeretetről. (A megigazulásunk kapcsán amúgy is csak Istennek van joga és oka emelt fővel lenni. ) Derek Prince ezt úgy fejezte ki: Akarod tudni, hogy mennyire szereted Istent? Pontosan annyira amennyire az Ő beszédét szereted! Akarod tudni, hogy mennyiire vagy engedelmes Istennek? Annyira amennyire az Ő beszédének engedelmes vagy! Ez egy korrekt mérce, és nem kell érte a szomszédba menni. Hiszen ezen az igeversen alapszik: „Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem.”

Aki nem tartja meg, az nem szeret! Ezen nincs mit ragozni. Most felkiálthatsz, hogy de hát én.. még nem vagyok ott, ahol lennem kéne, ez ügyben! Tudom! Magam is elmondhatom ezt. De úton vagyunk! Ez az első. Elfogadtuk az örömhírt, a megváltásunkat. Megigazultunk hit által, és megbékültünk az Istennel Jézus Krisztus által. Ezt Isten szeretete tette lehetővé és elérhetővé számunkra, mi nem tettünk (nem is tudtunk volna) érte semmit. Illetve csak annyit, ami épp elég is Isten akarata szerint ezen a szinten! Hit által elfogadtuk, ezt a hatalmas csodát!

De ahogy utalni szoktam rá, miután Isten kegyelméből odaülhettünk a mennyei családi asztalhoz, (Ingyen kegyelemből hit által) Ezek után, Isten jogosan várja el tőlünk, hogy rá, mint Istenre, a neki kijáró imádással és szeretettel, a többi jelenlévőkre (testvéreink) hit által munkálkodó szeretettel, és az asztal dicsőségéhez (a mennyei elhívásunk) méltóan cselekedve viselkedjünk!

Én, becsaphatlak téged, és fordítva, te is engem. De Istent egyikünk sem tudja becsapni! Ő ismeri az övéit, ismeri a gyermekei szívét, és látja a motívumainkat, és minden dolgainkat. Tud a még meglévő bűneinkről, ismeri a kínlódásainkat, szám szerint tudja a gyötrődésben és szégyenben eltöltött napjaink számát, ismeri a kételkedéseinket, és ennek ellenére szeret minket, elkötelezte magát felénk, és ehhez Ő maradéktalanul hű. De figyelmeztet minket az írások lapjain: „Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jő, ilyen munkában talál!”„És amely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg;”

„Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”

„Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.”

"Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mi módon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?"

Nagyon szeretném, hogy a fenti, felrázásra szánt írásomat, senki nem értené félre. A soraim célja, nem a kárhoztatás és a vádolás. Sokkal inkább a testvéri szeretet.

Ez mellett pedig magam is vallom, ezen igevers igazságát: „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állani, mert az Úr által képes, hogy megálljon.” Valamint „Egy a törvényhozó, aki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” Tehát ne kárhoztatásként éld meg, a fenti fejtegetésem mondandóját, hanem szeretetben való felrázásra, a hívő életed, átgondolására való buzdításaként. Hiszen, az önmagunk helyzetének, haladási irányának, és a hívő életünk súlyának a beazonosítása a saját jól felfogott érdekünk.    

Köszönöm a figyelmed!  

A láthatóság kérdése.

Erich Sauer (1898-1959) Nevével, majd harminc éve ismerkedtem meg. Személye, biblia szeretete, nagyon megérintet. Sajnálatos módon a rengeteg rossz látási körülmények között történt bibliatanulmányozásba, szó szerint belevakult. Ilyen esetekben is csodálatos reménységünk, hogy Isten hazaérkezésünkkor, helyreállítja/megszünteti azokat a fizikai problémákat, amelyekre a megoldást/gyógyulást itt a földön nem tudtuk, vagy nem egészében, tudtuk átvenni. Tehát, Erich, kiteljesedett jó léte felől, nincs semmi kétségem. A következő gondolata a láthatatlansággal kapcsolatosan, nagyon erőteljesen megmaradt bennem. 
"A láthatóság nem tartozik az anyag lényegéhez, hanem az teljesen a mi szemünktől függ. A hőségben gázzá párologtatott arany is anyagi arany. Tehát annyira lényegtelen feltétele a láthatóság a földi anyagoknak, hogy bármikor elveszítheti, és újra felveheti ezt a nélkül, hogy alaptulajdonságaiból akár csak egyetlen egyet is elveszítene. Így a láthatatlan levegő -130° C-nál égszínkék cseppfolyóssá, még nagyobb hidegben, pedig kemény kristálytömbbé változik és megfordítva a kemény gyémántból, vastömbből, vagy aranyrögből megfelelő hőfokon”láthatatlan” gáz lesz, és megfelelő lehűtés és kezelés után ismét látható a gyémánt, a vas, az arany. Tehát hő segítségével a „láthatóból” láthatatlan lesz hideg segítségével, pedig a „láthatatlanból” látható. A látható világmindenség azért nem egyéb, mint a hideg által megalvasztott s így az ugyancsak „megalvasztott” anyagból felépített szemünk előtt láthatóvá lett anyag. Az anyag azonban maga sem nem „láthatatlan” sem nem „látható”. 
Különben is a láthatóság igen „szűk” fogalom. A színek millióiból nagyon keveset „látunk” Ahogy a hangok millióiból is csak egészen keveset „hallunk”Az Úristen élénk helyezheti a legcsodálatosabb képet, nem látjuk, hacsak rezgésszáma nem 400-800 billió között mozog. A leggyönyörűbb zene ölelheti körül a földet, de mi nem halljuk, ha másodpercenként 75000-nél több a levegő rezgése. Milyen meggondolatlanság tehát, az ellenvetés, hogy a mennyet vagy az angyalokat még egyetlen ember se látta. Mintha ez valamiféle bizonyíték lenne, arra hogy nem léteznek vagy nem anyagszerűek, holott az egyszerű tény az, hogy mi emberek egy angyallal szemben „vakok és „süketek”vagyunk. Bizony minden láthatóság és láthatatlanság teljesen a mi látóképességünktől függ, Az pedig Isten akaratától. Még tovább a láthatóság egyenesen az anyag alacsonyabb állapota. A megdermedés és a megfagyás a „halála” megbénítása minden földi anyag erőinek. -200°C-n a legerősebb savak sem képesek a fémet megtámadni. Ezért hevítjük fel az anyagot kémiai megmunkálásnál egészen cseppfolyós vagy gáznemű állapotig, így ez már természettudományos tény: A földi anyagok magasabb rendű állapotukban láthatatlanok.! Ugyan ezt mondja a biblia a mennyei anyagokról, s nyilvánvalóvá lesz, hogy a modern természetkutatás egyre jobban közeledik a bibliai világképhez."

A gondolat Erich Sauer egy könyvéből idézve.

Köszönöm a figyelmet. 

Szellemi Múzeum vagy Boldog Karácsony!

Hat óra. Nem az órát figyelem, csupán hallom, hogy a közeli harang felébredt egy kondulásnyi időre. Nincs mellettem a megszokott kávém sem, reggel valami más ízre vágytam, így a hűtő előtti félhomályban, jó nagyot húztam egy hideg, vörös gyümölcsléből. Igazán jólesett! Bár ebbéli örömömet, kikezdte az a tény, hogy jól leöntöttem magam. No, nem mintha a hálóruhámat sajnálnám, sokkal inkább magam, amikor az én rendszerető feleségem, meglátja majd ezt a szörnyű katasztrófát. 😊 Na de most még alszik, én meg úgy nézek ki ebben a pizsama felsőben, mint egy orosz veterán, aki épp kitüntetést kapott a mellkasára. Szóval miközben e plecsnit szemlélem, azon tűnődöm, vajon hány keresztény ébred fel szerte a világon hogy egy újabb napot eltöltsön itt, mint egy Szellemi Múzeum. Igen, mint egy Szellemi Múzeum, melynek vitrinjeiben megannyi pompás dolgot látni. (Ami nem szép azt nem rakjuk ki) Valósan megélt hitéletet, csodákat, győzelmeket, időben érkező imaválaszokat, az érettséget bizonyító szellemi csatákban szerzett sebeket, szóval mindent látni itt. De van ezzel egy nagy baj! Az hogy ez a vitrinedben van. Isten pedig a legkevésbé sem akarja, csak ott látni! Nem akarja, hogy a szellemi életed, a vele való kapcsolatod a múltból táplálkozzék csupán. (Ezt most, ismét aláhúztam!) Abból az időszakból, mikor még az egész hívő életed, úgy an bloc, jól szuperált! Nem akarja Isten, hogy a fölött merengj egész nap, hogy milyen is volt az, amikor még Isten valóságosabb volt a számodra! Ő friss forrásod akar lenni, az év minden napján!  

Nem barátom, ne nosztalgiáz! Amit tenned kell az – az, hogy fel kell emelned egy határozott mozdulattal a hátsódat, és fel kell állnod. Tudod, ahogy a gyermekektől is elvárják. Feláll, leporol, továbbmegy. Amit Szellemben kezdtél el, azt ne akard testben befejezni! Neked saját magadnak kell, hit által elszakítanod a rezignáltság, a csalódottság a frusztráltság és a lustaság, vagy akár a keserűség köteleit. Kelj fel, s felragyog néked a Krisztus! Akár milyen állapotban vagy, akár milyen távol lökted magad Istentől, akár milyen szennyesnek érzed is magad. Emlékezzél meg arról, hogy Isten, nem vádol! Nem kárhoztat! Akár mi is van a „számládon” Isten nem bánta meg a megváltásodat, és szeretettel kötelezte el magát feléd! De neked is tenned kell a te részed! Más, ugyanis, nem tudja megtenni helyetted! A kereszténység személyes kapcsolat, a feltámadott Krisztussal. A Múzeum jó dolog a maga helyén, értéke van. De Isten Élő Isten! A hit, élő valóság! A Krisztus követés, dinamikus, életteli, nem a múlt, hanem a jelen kijelentéseiből és csodáiból táplálkozik. Isten várja, hogy meg tedd te is a Te részed. Ne csak a pásztorodtól várd el, hogy aktív és élő hittel szolgáljon feléd. Tegyél hitbeli lépéseket, még ma Isten felé, és garantálom, hogy áldott lesz a karácsonyod, még akkor is, ha ez csak, névlegesen keresztény ünnep.        

Boldog, hittel-teli, ünnepi készülődést! 

G. H. Lang: Eszménykép és valóság

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 1. rész

Az alábbiakban G. H. Lang: Eszménykép és valóság (Ideals and Realities) c. írását adjuk közre részletekben.

Rögtön a legelején tisztáznunk kell, hogy jelen tanulmány szerzője teljes mértékben vallja, elfogadja és kijelenti, hogy akit Isten a Krisztusba vetett hite által, Krisztus ingyen neki tulajdonított igazságossága alapján az Ő törvényszéke előtt egyszer már igazságosnak számított, soha nem térhet vissza korábbi, Isten előtt megigazulatlan állapotába, és nem veszítheti Isten ingyen ajándékát, az örök életet. Izrael fiainak megváltott és Mózes vezetésével Egyiptomból kihozott tagjai közül egyiküknek sem engedte meg az Úr, hogy visszatérjenek oda és abba az állapotba, ahonnan vér és hatalom által egyszer kiszabadította őket, még azoknak sem, akik a maguk részéről azt mondták, „válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14,4). A megváltásból fakadó legjobb következmények valóban hiányoztak náluk, de maga a megváltás sohasem vált semmissé. A végső szabadítást illetőleg „a kegyelem uralkodik igazságosság által az örök életre, Jézus Krisztus, ami Urunk által” (Róma 5,16-17; 21,6; 23).  

 Azzal, hogy Urunk, Jézus Krisztus ezeréves királyságában a jutalmakat a most végzett szolgálatnak megfelelően kapjuk majd, gyakorlatilag mindenki egyetért; egyesek szerint pedig a megjutalmazás alapelve magába a királyságba való bejutásra is kiterjed, és úgy tartják, hogy az Ige tanítása szerint Urunk egyes hívőket méltatlannak találhat arra, hogy bármilyen helyük legyen a királyságban.

 Az utóbbi vélekedéshez szükségszerűen hozzátartozik, hogy nincs biztosítéka a hívőnek az első feltámadásban való részvételre, mert ez olyan kiváltság, amely bár minden hívő előtt nyitva áll, méltatlan viselkedéssel el is lehet veszíteni. Ha elnyerték viszont, olyan, mint a versenydíj – ahogyan Pál is mondja a halottak közül való feltámadással kapcsolatban: „nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért [a pályadíj felé - Csia.]” (Fil 3,14): a díjért, amelyet Isten kegyelméből kapunk, és amelyet csakis ugyanennek a kegyelemnek a munkálkodása által lehet megnyerni, de amelyet, mint minden díjat, el lehet veszíteni, ha a megfeledkezünk a kegyelemről vagy visszaélünk vele.

 Ezt a felvetést nem lenne szabad olyan könnyedén elutasítani, mint ahogyan azt néhányak teszik. A részleteket illetően bizonyos eltérésekkel, de számos istenfélő és nagy tudású tanító vélekedett hasonlóan, például R. C. Chapman, Hudson Taylor, Robert Govett és G. H. Pember, hogy csak néhány jól ismert nevet említsünk az igaz hitű szentek és bibliatudósok közül. Nevek önmagukban nem igazolnak egy tanítást, már csak azért sem, mert mindenféle kérdésben fel lehet sorolni ilyeneket minden oldalon. Ám abban az esetben, amikor Istennek egyformán őszinte és komoly bibliaismerettel rendelkező szolgáiról van szó, akik mind hűek az evangéliumi hithez, és mindannyian vallják az ítéletben lévő különbségeket, akkor ez toleranciát és nem elítélést, további megfontolást és nem merev elutasítást igényel.

 Egyes egyedül Isten Igéjéhez szabad fordulnunk, és minden tanulmányozónak saját magának kell keresnie a jelentését, könyörögve azért a megvilágosításért, amelyet egyedül az igazság Szelleme tud megadni, nem feledve azonban, hogy tetszése szerint lehet, hogy ezt az Ige egy másik tanulmányozóján keresztül adja meg – mégsem szabad azonban soha odaszegezni magunkat egyetlen tanítóhoz vagy értelmezési irányzathoz sem. Amennyiben pedig nem mindig, vagy nem elsőre lesz azonos a következtetésünk a testvéreinkével, legyünk türelmesek, imádkozzunk tovább, kutassunk tovább, és semmi esetre se kritizáljuk azokat, akiknek a véleménye különbözik a miénktől, és el se különüljünk tőlük. Vannak olyan igazságok, amelyek oly alapvetőek a hit és az üdvösség szempontjából, hogy azoktól semmilyen elhajlás nem lenne eltűrhető anélkül, hogy ne lennénk Krisztushoz hűtlenek, ám azok a dolgok, amelyekről most beszélünk, nem ebbe a kategóriába tartoznak.

 Nem szeretnénk, ha a szóban forgó kérdésünk tárgyalása az egyes igeszakaszok helyes értelmezésére való törekvésben merülne ki, habár valóban ez a legalapvetőbb; a jelen igyekezetünk azonban inkább arra irányul, hogy meg is magyarázzuk a bennük foglalt alapelveket. Eljárásunk igen tömör, lényegre törő, éppen ezért inkább gondolatébresztő, mintsem teljességgel kimerítő vagy részletes. Komoly olvasóknak szól, feltételezve, hogy az itt hivatkozott, de nem idézett igeszakaszokat is kikeresik és elgondolkoznak rajtuk.

A KIRÁLYSÁGBA VALÓ BELÉPÉS FELTÉTELE: MÉLTÓNAK TALÁLTATNI RÁ

Az elején meg kell jegyeznünk, hogy Krisztus tudtunkra adta, hogy abban a bizonyos első feltámadásban való részvétel, amely az elhunyt hívőket dicsőségben a királyságba emeli, azt feltételezi, hogy az illető egyáltalán eljutott odáig, valamint azt is, hogy méltónak találtatott rá (Lk 20,34-35). Másfelől Urunk világosan tanította, hogy a legkisebb isteni parancsnak való szigorú engedelmesség által jelzett és elért nagyfokú gyakorlati igazságosság (gyakorlatban megvalósuló szentség), ugyanúgy, mint a valódi alázat, elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán beléphessünk a királyságba (Mt 5,20; 18,1-3), így jelezve a méltónak találás és az elnyerés feltételeit.

Péter, szolgálatának összegzéseképpen, azokhoz szólt, akik vele együtt, az övéhez hasonló drága hitet nyerték el, Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus igazságosságában (2Pt 1,1-11); olyanokhoz, akik számára Isten biztosította drága és hatalmas ígéreteit, azzal a kilátással, hogy nem csak Isten élete lehet az övék (amelyet minden hívő azonnal megkap a Krisztusban való hit által), hanem, hogy az isteni természet részesei is lehetnek.

Így mindaz a jellem, természet és hajlamok, amelyek Isten számára természetesek, az ígéretek beteljesedéseképpen, hit által, hozzátartoznak a hívő természetének és magatartásának szentségéhez. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá váljon, az embernek hozzá kell tennie a maga részét, hogy teljes állhatatossággal fejlesszen ki, hitből, más jellegzetes keresztényi erényeket is.  Ezáltal kell biztossá tenni az Istentől való elhívásunkat és kiválasztásunkat az Ő örök dicsőségébe való bemenetelre Krisztusban. Az elhívás ugyanis, amelyről Péter beszél, nem pusztán a haragtól való megszabadítás, hanem az Isten örök dicsőségében való részvétel (1Pt 5,10), amely sokkalta nemesebb kilátás, és csak a mennyei elhívás embereihez tartozik.

Az evangélium egyetlen igaz hirdetője sem mondaná megváltatlan embereknek: „Ha ezt és ezt teszitek, örök életetek lesz”, mert ez „Isten kegyelmének ingyen ajándéka” (Róm 6,23), „igazságosság a törvényen kívül" (Róm 3,21). Viszont amikor hívőkhöz szól (ahogyan feljebb megjegyeztük) a dicsőségbe való elhívásukkal kapcsolatban, Péter kifejezetten a cselekedetek talaján érvel, mondván,  „ha ezt teszitek, nem fogtok sohasem megbotlani. Mert így gazdag bemenetelt fognak nektek nyújtani Urunknak és Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak örök királyságába” (2Pt 1,10-11, Csia). Az apostol így juttatta érvényre Mestere tanításainak ezt a részét.

Hasonlóképpen Pál, aki mindig a leghatározottabban képviselte, hogy Isten a bűnösöket csakis egy Valaki másnak – kegyelemből nekik tulajdonított – igazságossága által fogadja el, ugyanennyire egyértelmű abban, hogy Isten dicsőségének elnyerése nem biztosított jog, hanem feltételek teljesítéséhez kötött lehetőség. Szüntelenül imádkozott tehát a tesszalonikaiakért, hogy „Istenünk az elhívásra méltókká tegyen titeket” (2Tessz 1,11), amely imádságnak nem lett volna értelme, ha ugyanez már biztosított lett volna.

Pál ezt azonban máshogyan tudta, ezért szívből buzdította, bátorította őket, és bizonyságot tett, „hogy méltóan kell járnotok ahhoz az Istenhez, aki királyságába és dicsőségébe elhívott benneteket” (1Tessz 2,11-12). Ahogyan Péternél, Pálnál is az „elhívás” nem a haragtól való megmenekülésre vonatkozik, hanem a királyságba való belépésre és annak dicsőségében való részesülésre.

 Így Krisztus szavait azokról, „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba” (Lk 20,35, Csia), Pál is átveszi: „Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra” (2Tessz 1,11, Károli); és ő tudta, hogy ezt egyedül a cselekedetek alapján lehet elérni, ezért az volt az imádsága, hogy Isten „töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti [is] ő benne”. És hogy ez lehetséges, de egyedül csak „a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből”, azt pontosan tudta, és egyértelműen tanította, ahogyan Péter is: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni” (1Pt 5,10). Mindketten tisztában voltak vele azonban, hogy ha a kegyelem valamit lehetővé tesz, az sohasem jelent kényszerítést, ezért a részünkről nagyfokú állhatatosság szükséges az istenfélő élethez, hogy „az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon” (Zsid 12,15, Károli), és nehogy elmulasszuk elnyerni mindannak teljességét, amit a kegyelem számunkra Krisztusban lehetővé tett.

 Végül pedig, az Úr az elérés és méltónak találtatás állapotát az első feltámadásban való részvételhez kötötte; Pál pedig szintúgy, aki a filippibelieknek (Fil 3,11) a saját erőfeszítéseiről ír Krisztus szolgálatában és a Vele való közösségben, azzal a céllal, hogy „valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”, s ez a mondat tulajdonképpen az Úr szavainak megismétlése a Lk 20,35-ből: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Csia).

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 2. rész

G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írását folytatjuk, az első rész ide kattintva olvasható.

III. MIT JELENT MÉLTÓNAK LENNI?

Azon a három helyen (Lk 20,35; ApCsel 5,41; 2Tessz 1,5), ahol a kataxioó ige előfordul, ott alkalmasságot, és nem tehetség értelmében vett kiválóságot jelent. Tizenöt angol és öt német fordításban, öt lexikonban és számos standard kommentárban semmilyen más javaslatot nem találunk a fordításra, mint azt, hogy „méltó”. Ez a szó, a szótárak szerint, magában foglalja az érdemszerintiséget, a megérdemeltséget bizonyos adott tulajdonságok, tettek alapján. Méltónak lenni azt jelenti, hogy valaki birtokolja és jelét adja azoknak a tulajdonságoknak, amelyek azt az alkalmasságot alkotják, amelyre a szó kétségtelenül szintén utal.

 Tény, hogy a kata előtag ebben az esetben nem hordoz olyan erőteljes jelentést, és ezért magának a szónak az értleme megegyezik az egyszerű axioóval, azonban ez is ugyanúgy a fent definiált „méltónak lenni” jelentést hordozza. Az 1Móz 31,28-ban a Szeptuaginta axioszt ír, a complutumi poliglotta[1] ugyanezt kataxtoó-ként hozza, a jelentés ugyanaz. Lábán mondja: „És nem tartottál méltónak, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat”. Ezt nem nagyon lehetne kicserélni arra, hogy „nem tartottál alkalmasnak” stb.

 Egyes vélemények szerint, amikor a százados (Lk 7,7) azt mondja, hogy nem méltó Krisztus személyes jelenlétét élvezni, nem a saját méltatlanságára, hanem a pogány származására gondol. Lehet, hogy valóban, de abban a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelentette. Akkoriban a származás volt az egyetlen, ami akadálya lehetett annak, hogy segítséget kapjon Attól, Aki akkor még nem küldetett máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az ehhez a nemzethez tartozás volt a személyes érdemek egyik fontos tényezője. Ennek hiánya méltatlanságot vont maga után az adott céllal kapcsolatban; s ennek megléte volt az egyetlen megkövetelt személyes tényező.

 Ugyanez az axios szó szerepel az 1Tim 5,17-ben: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni” (Csia); a Zsid 3,3-ban: „Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes”; a Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja”. Nyilvánvalóan egyik helyen sem lehetne a „méltó”-t „alkalmas”-ra cserélni; akkor miért tegyük így a másik helyen, a 2Tessz 1,11-ben: „mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”?

 A melléknévi forma (axios) elfogadottan utal a személyes érdemre – nem értjük, hogy akkor az ige miért nem, hiszen egy helyen együtt szerepelnek, ugyanolyan hansúllyal, és helyesen így lehet fordítani: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni (…) Azt mondja ugyanis az írás: (…) „Méltó a munkás a bérére” (1Tim 5,17,18).

 A Szeptuaginta a Jeremiás 7,16-ban használja az igei alakot: „Ne tartsd méltónak őket a sajnálatra”. Helyes az, ahogy mondják, hogy Isten igaznak számít bennünket, holott nem vagyunk azok? Nem inkább Valaki másnak az igazságát tulajdonítja nekünk hitből, és azután számít minket annak, amik vagyunk Abban a másikban? A törvény igaznak nyilvánítja azt, aki megfizette az adósságát, s ugyanolyannak nyilvánítja akkor is, ha más fizetett helyette. De a törvény addig nem számítja igaznak, amíg valóban a saját zsebéből vagy a másikéból a fizetés meg nem történt. Isten is megmarad a realitás talaján, mind a megigazulatlanokkal, mind a megigazultakkal szemben. Nem tartja az igazakat méltónak erre vagy arra a jutalomra, dicsőségre, hacsak nem érdemelték ki ténylegesen is.

Mi tesz hát valakit méltóvá Isten királyságára? Az általános vélekedésnek az tűnik, hogy Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által tulajdoníttatik az embernek, anélkül, hogy bármi egyéb megfontolás is bekerülne a képbe. Ha ez így lenne, szükségszerűen az következne, hogy minden hívő kivétel és különbség nélkül, teljesen egyformán lett felruházva vele, ezért bizonyosan mindnek egyformán kell osztoznia a dicsőségben is. Ez eltörölne minden dicsőségbeli különbséget, és semmissé tenné az Igében többször, nyomatékosan tanított jutalmazás teljes tanát, hiszen, ha a megigazító elfogadás minden hívőre egyformán vonatkozik (mint ahogyan így is van), akkor a jutalomnak és a dicsőségnek is így kellene lennie, ha ez lenne az egyedüli alapja.

 Nyilvános konferencián hallottuk kijelenteni: „Nem számít, hogyan élünk keresztényként – a hangsúly ezen volt, lévén ez volt a mondanivaló lényege –, bizonyosan Krisztus menyasszonya leszünk, és Vele uralkodunk!” Nem is lehetne kivételt tenni senkivel, ha a Krisztussal való megdicsőülés alapja egyedül az Ő nekünk tulajdonított érdeme lenne. Az Úr Jézus kiengesztelő munkájának, az érdemnek, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít, két hatása van:

Megváltoztatja a hívő jogi helyzetét és Istennel mint bíróval való kapcsolatát azáltal, hogy a halálra ítélt lázadó pozíciójából kiemeli, és kedvezményezett helyzetbe állítja, úgy kiengesztelve Istennel, mintha mindig is hűséges alattvaló lett volna. Ez azonban csak jogi, törvényszéki dolog. Megváltoztatja – és ez örökre szól – az ember jogi státuszát Isten törvénye előtt, ez azonban önmagában nem változtatja meg az embert, illetve teszi az életét szentté vagy kellemessé.

Ezen az új alapra helyezett kapcsolatban Isten azonban célul tűzheti ki, és Szelleme munkája által véghezviheti a hívőben a szentség, közösség, szolgálat és Fia királyságában végzett munka jutalmának mindenfajta új lehetőségeit. Mindez kegyelemből van, hiszen Istent senki sem kötelezi, hogy a kedvünkre tegyen. Itt lép azonban a képbe a személyes érdem és alkalmasság. A természetes világban minden fiú egyformán osztozik az apa szeretetén, gondoskodásán és javain; de nem mindannyian bontakoztatnak ki magukban egyforma alkalmasságot az üzlet, vagyon és köztisztelet tekintetében, illetve nem egyformán méltók ezekre. Az alkalmasságuk először is a veleszületett képességektől függ („mindegyiküknek a maga képességei szerint adott” – Darby, Mt 25,15), de ezen túl függ a pozícióba való elhívásra adott válaszuktól kezdve az oktatás lehetőségeit kihasználó szorgalmukig; függ attól is, hogy mennyire fogadják el a fegyelmet, vagy hogy mennyire tudják hasznukra fordítani a képzésüket. És amire egy fiú nem készíti így fel magát, arra nem lesz alkalmas, ezért nem is fogják arra méltatni, hogy az adott pozícióba eljusson. Ezért Hogg és Vine[2] a 2Tessz 1,5 alapján jogosan mondja: „A hit és az állhatatosság gyakorlásában nincs semmilyen saját érdem, amely az Isten királyságára jogosíthatna; [a szentek] hite és állhatatossága Isten elhívásáról (Ef 2,12) és annak a Királyságnak a bennük munkálkodó erejéről tesz bizonyságot. Illő és helyes tehát, hogy azok, akikben ezek az erők működtek, és akikben következésképpen azzal a Királysággal összhangban lévő jellem fejlődött ki, azok helyet is kapjanak benne a megjelenésekor.”

 Komoly kérdés vetődik fel azonban ekkor: Mi van azokkal a hívőkkel, akikben ezek az erők nem működnek, és akikben következésképpen azzal a királysággal összhangban lévő jellem nem fejlődik ki? Mert, hogy ilyenek vannak, azt az Ige és a megfigyelés egyaránt tanúsítja. Mindig is voltak, és most is vannak Démászhoz hasonló keresztények, akik visszatértek a világba; sajnos tény, hogy vannak visszaesők.

 Itt lépnek be azonban a hit, az igyekezet, a megszerzés, a jutalom tényezői; itt ébred szükség a veszteséggel, az örökségből való kimaradással, a fenyítéssel kapcsolatos figyelmeztetésekre. Létezik az a súlyos állapot, amikor valaki nem használja az Isten Szelleme által Krisztusban elérhetővé tett isteni kegyelmet (Zsid 12,15; 2Kor 6,1). Bárki bármit is ér el, teljes mértékben „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) lesz, mely megadta a lehetőséget és a képességet; és minden veszteség vagy fenyítés a kegyelem által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek és képességeknek elhanyagolása vagy helytelen használata miatt éri majd az embert.

 Nyilvánvaló, hogy a király nem minden hűséges női alattvalója méltó arra, hogy királyné legyen, és nem minden kötelességtudó férfi alkalmas kormányfőnek sem. Eszter személyes bája volt az, ami megragadta a királyt, hogy őt válassza királynénak. Teljesen bizonyos, hogy egyedül a kegyelem munkálja ki bennünk ezt az alkalmasságot, akik pedig magunkban egyáltalán nem vagyunk alkalmasak; tehát a kegyelemnek kell kimunkálnia ezt, különben egyáltalán nem lesz meg. Nem nekünk tulajdonított, átruházott alkalmasság ez, hanem a jellem valós alkalmassága, ahogyan arra Hogg és Vine helyesen rámutat; olyan alkalmasság, amelyet valóban Isten ereje hozott létre, de amely hitben és állhatatosságban mutatkozik meg. Ha ez mindössze nekünk tulajdonított alkalmasság lenne, amely a thesszalonikaiaknak hit által már megvolt, akkor Pál miért imádkozott annyira őszintén és miért buzdította őket, hogy a végén úgy találtassanak, mint akik birtokolják azt? A tulajdonított igazságosságot vagy el lehet veszíteni, vagy Pál imája nem volt helyénvaló, vagy pedig az itt kínált magyarázat a megoldás.

 A haldokló gonosztevő (Lk 23,39-43) különösen is ragyogó példája annak, hogy mit jelent alkalmasnak lenni az Úr társaságára. Az az ember egy olyan órában ismerte fel Krisztus valódi személyét, természetét és méltóságát, amikor a leginkább felfoghatatlannak tűnt, hogy Az legyen, Aki. Ezt vallotta: „Ez az ember semmi helytelent nem cselekedett.” Személyes hitet tett Krisztusban akkor, amikor az egész világ kivetette, amikor még a saját követőinek is megtört a hitük és elhagyták Őt. Akkor ragadta meg a Megváltót, amikor mások kigúnyolták, és nyilvánosan egyedül Őbelé helyezte minden reménységét.

Nem volt nehéz Pálnak elfogadni Jézus kijelentéseit, amikor a napnál is ragyogóbb dicsőség fényességében látta Őt; a gonosztevő hite viszont sokkalta különb volt ennél: akkor hitt, bízott és tett vallást, amikor a világosságot a szörnyűséges halál legmélyebb sötétsége takarta el. Ennél magasabbrendű hitbeli cselekedetet talán senki nem ért el és nem is fog elérni, és a hite szerint lesz majd neki, ahogyan mindenki másnak. A Jn 6,40 nem tekinti az örök életet és az első feltámadást egymással feltétlen együtt járó dolgoknak. Az „utolsó napon” történő feltámadást úgy értelmezzük, mintha ez azt az általános feltámadást jelentené, amelyik az istenfélők reménysége (Jn 11,24) volt azelőtt, hogy a halottak egy részének előzetes feltámadását világosan tanították volna. A Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hithez mindössze az örök életre való feltámadás biztosítéka tartozik az utolsó napon, s az, hogy ezeknek a hívőknek a neve benne van az Élet könyvében Krisztusért (Jel 20,12). Ráadásként azonban nyitva áll minden hívő előtt, hogy „méltóknak ítél[jék] arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Lk 20,35), és így Krisztussal együtt uralkodjanak, amikor dicsősége trónjára ül (Jel 20,4-6).

 Idézhetjük tehát az 1Pt 1,13-at azzal a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatban, ami Jézus Krisztus megjelenésekor fog eljönni, de vigyáznunk kell az Ige figyelmeztéseire is, hogy ne veszítsünk el abból semmit, amit Isten a Maga jótetszése szerint nekük adni kész. Az elveszíthető áldások közül pedig nem látjuk igazolva, hogy kihagyhatjuk az első feltámadásban való részvételt és a Krisztussal való uralkodást. Az Ige, a mi olvasatunkban, világosan buzdít rá, hogy ne veszítsük el ezeket, ellenben igyekezzünk elérni, a Lk 20,35-ben szereplő egyértelmű állítás szerint: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak”. Nem egyszerűen csak alkalmasnak kell lenni arra a feltámadásra, hanem el kell jutni oda, ami pedig törekvést és igyekezetet jelent egy cél vagy dolog elérése érdekében.

[1] complutumi poliglotta: Ximenes bíboros megbízásából és költségén 1514-17: Alcalában (lat. Complutum) készített többnyelvű Biblia. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

[2] Charles Frederick Hogg (1859-1943) és William Edwy Vine (1873-1949) brit teológusok, bibliakommentár-írók

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 3. rész

G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írását folytatjuk, az első rész ide kattintva olvasható.

A KEGYELEM TARTALMAZHAT FELTÉTELEKET

Rámutattunk, hogy (a) minden ajándék Istentől származik, méghozzá kegyelemből, mivel a haragon kívül semmi mást nem érdemelnénk. „A bűnösnek a kárhozaton kívül minden kegyelem”. (b) Hogy mindazonáltal mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ne fogadja el, amit a kegyelem kínál, és így ne nyerjen semmit Isten kegyelmi ajánlatából.

Ez a megváltatlanokra is igaz: számukra a szabadítás az, amit teljes egészében visszautasíthatnak vagy figyelmen kívül hagyhatnak; de a megváltottakra is igaz marad, ha elmulasztják megszerezni azokat a további kincseket, amelyek felé a helyreállításuk megnyitotta az utat.

Senki sem kérdőjelezi meg ezt a jelenvaló élettel kapcsolatosan, hiszen bizonyos, hogy számos hívő nem élvezi a maga teljességében Krisztusból mindazt, ami pedig most is minden keresztény számára elérhető lenne. A megváltás bizonyossága, az Istennel való tudatos apa-gyermek kapcsolat, a papi bemenetel és erő a közbenjárásban, a Krisztussal a mennyeiekben való lakozás bensőséges észlelése – ezek lehetnek olyan kiváltságok, amelyek gyakran nincsenek meg, sőt, amelyekről valóban sokaknak, akik pedig tudják, hogy Jézus a megváltójuk, nincs is semmi ismeretük, sőt még lehetőségként sem hallottak róla. A hiányos tanítás miatt olyanok, mint azok a tanítványok, akik nem fogadták még be a Szellemet, mert nem tudták, hogy nekik adatott (ApCsel 19,2).

Az is bizonyos, hogy vannak olyanok, akik nagyon is ismerték ezeket a kiváltságokat, azoknak erejét, ám elveszítették ezeket a tapasztalatokat a testiesség és a világiasság miatt.

Ha tehát a jelenlegi kiváltságoknak híján lehetünk, akkor milyen alapon kellene azt gondolnunk, hogy a jövőbelieknek nem? Az Ige gondos tanulmányozói persze nem is tartják így. Általánosan elismerik, hogy a királyságban adott jutalmak arányosak lesznek a hit cselekedeteivel, a szeretetből fakadó fáradozással, a királyságért való szenvedéssel ebben az életben, és hogy ezek a jutalmak díj- illetve koszorú-természetűek, tehát elveszíthetők.

Az itt szóban forgó lényeges pont azonban az, hogy nem csak a királyságban kapott pozíció és jutalom, hanem egyáltalán az oda való bejutás is pontosan ezen az alapon áll! Semmilyen új elméletet nem vezetünk itt be az életről vagy a jutalmazásról, hanem csak kiterjesztjük ugyanazt a már meglévő alapelvet – ezért azt kell már csak megnéznünk, hogy mi az Ige tanúságtétele a kérdésről. Ez a tanúságtétel pedig szerintünk oly világos és bőséges, mint az az igazság, hogy Isten királyságának léteznie kell. A tanítványoknak címzett kijelentéseket úgy vesszük, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondanak, pl. ezeken a helyeken: Mt 5,20; 18,3; Róm 8,17; 1Kor 6,7;10; Gal 5,19-21; Ef 5,5; Fil 3,10-11; 2Tessz 1,11; 2Tim 2,11-13; Jel 2,27-28; 3,4;5;21 stb.

Beszélik, hogy amikor I. Erzsébet egyszer egy életére törő merénylő kegyelmi kérvényén gondolkozott, azt ajánlotta végül, hogy kegyelmet ad az általa megnevezett feltételek betartása esetén. A kérvény írója azonban visszaüzent, mondván, hogy a feltételekhez kötött kegyelem nem kegyelem. Erzsébet állítólag azt mondta erre, hogy jobb teológiai lecke volt ez számára, mint amit a püspökeitől valaha is tanult.

Bizonyára sokak számára találó ez a gondolat, habár nyilvánvalóan hamis. A kegyelem nem kevésbé kegyelem, ha okkal, de feltételeket tartalmaz. John Bampton jelentős örökséget hagyományozott az oxfordi egyetemre, azzal a végakarattal, hogy a róla elnevezett előadásokat évente megtartsák. Ez kegyelem, hiszen senki nem kötelezte, hogy örökül hagyja a javait. Azonban, hogy biztosítsa a színvonalat, feltételként szabta, hogy az előadó legalább MA fokozattal rendelkezzen; azért pedig, hogy biztosítsa az előadások fennmaradását, megszabta, hogy az előadó addig nem kaphatja meg a tiszteletdíját, míg harminc példányt ki nem nyomtattak az előadás szövegéből. Ezek a feltételek nem kisebbítik a kegyelmet, ellenben bölcsességről tanúskodnak.

Az ajándék lehet feltétel nélküli vagy feltételes. Az előbbi esetén az adományozó csak annyiban dönt, hogy kinek ad vagy nem ad javakat. Ha viszont feltételes, az adományozó visszakérheti, vagy megtagadhatja attól, aki kapja, mert a fogadó fél elveszíti a jogosultságát, ha nem teljesíti a feltételeket.

Az örökhagyás ismeretesen olyan feltételek mentén működik, mint például, hogy az örökös (a) felveszi az örökhagyó nevét, vagy (b) továbbra is a kívánt házban lakik, vagy (c) soha nem lesz római katolikus. Ezek a feltételek két csoportba sorolhatók: az (a) azelőtt lép életbe, mielőtt a vagyon az örökösre száll; (b) és (c) folytatódik a vagyon átruházása után. Az (a) esetében, amint a nevet felvették, az ajándék feltétel nélkülivé válik, de a (b) és (c) esetében mindig feltételes marad. Isten ajándékait tekintve azok szükségszerűen feltételesek, néhány az (a) csoportba, mások a (b) és (c) csoportba tartoznak.

A megigazítás és az örök élet a legelső; ez a megkívánt, és szükségszerűen elengedhetetlen feltétel: bűnbánat Isten előtt, és hit az Úr Jézus Krisztusban. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kegyelem által kínált említett ajándékok sohasem szállnak át a bűnösre. Azonban ha ez a feltétel teljesült, a hozzá kapcsolódó jótétemények működésbe lépnek, méghozzá Isten részéről visszavonhatatlanul és a kedvezményezett részéről elveszíthetetlenül. Ezért íratott meg a bűnbánó és hívő emberről, hogy „ingyen megigazíttatott” Isten kegyelme által azzal a megváltással, illetve annak révén, amely Jézus Krisztusban van, és „Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). A kifejezéseket szabadon értelmezve, a kegyelmi ajándék nem csak azt jelenti, hogy a bűnös számára vételártól mentes, hanem szabad bármilyen utólagos feltételtől is, ha egyszer valaki bűnbánat és hit alapján ezeket az ajándékokat megkapta.

Nem találjuk azonban igazolva, hogy ugyanez vonatkozna minden, az Isten kegyelme által felkínált ezután következő kiváltságra is. Ezek ugyanúgy a kegyelem ajándékai, de vagy a (b) vagy a (c) csoportba tartoznak, melyek folyamatos fennállásához feltételek kapcsolódnak. Ha Isten a Fiával az Ő királyságában való uralkodást a Vele való jelenlegi szenvedéshez kötötte, az nem csorbítja az emberek iránti kegyelmét amiatt, hogy egy ilyen nagyszerű lehetőséget adott, hanem azt mutatja, hogy valóban „teljes bölcsesség és értelem” (Ef 1,8) jellemzi, hiszen az Ő kegyelmével nem lehet visszaélni, hogy a restséget és a hűtlenséget támogassa.

Elveszíthető-e az üdvösség; van-e jutalma a hívőnek, és ha igen, mi az? - 4. rész

2017.05.06. 06:00 Kéry Zsuzsanna

A JELEN KIVÁLTSÁGAINAK FELTÉTELES MÓDJA AZ IGÉBEN

A továbbiakban megmutatjuk, hogy azok az ajándékok, melyeket Isten a hívőknek bár kegyelemből biztosít, feltételhez kötöttek.

Egyiptomban Izrael népének a Pusztítótól való megmenekülése egyes-egyedül a megváltás vérén múlt: „Amikor meglátom a vért, elmegyek mellettetek” (oltalmazva, mint a fészkét védő madár, lásd: Ézs 31,5, ahol ugyanezt a kifejezést használja [„pásah” – a ford.], és a megelőző kép mutatja a jelentését). A nép jövőbeni magatartásával kapcsolatban Isten semmilyen feltételt nem támasztott, holott látta előre a majdani hűtlenségüket. De semmilyen „ha” nem hangzott el; a halálból való szabadítás teljes és feltétel nélküli volt. A megigazulás nem függ a megszentelődéstől; a megigazulás abszolút, visszafordíthatatlan, és egyedül annak köszönhető, hogy Isten mennyire becsüli Krisztus drága vérének örökkévaló értékét.

Azonban három nappal azután, hogy a megváltott nép örökre megszabadult Egyiptomból a Mózessel való közösségbe történt alámerítkezésük – tehát a vörös-tengeri átkelésük – által (1Kor 10,1), és Isten legelőször szólt hozzájuk mint megváltott néphez, a beszéde így kezdődött: „HA”. „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26, Károli). Az első megígért áldást, a testi egészséget Isten cselekedetekhez kötötte: „ha azt cselekszed”, a feltételt pedig az engedelmességhez szabta. Ez még azelőtt történt, hogy a sínai-hegyi törvény hatálya alá kerültek volna.

Amikor azután még csak a harmadik hónap következett, Isten egy újabb ígéretet tett. Ez is „HA”-val kezdődött: „ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6). A második megígért áldás – Istennel való különleges kapcsolat papi királyi uralom révén – szintén feltételtől: az engedelmességtől függött.

A nép azonban igen hamar elveszítette a papi méltóságot azzal, hogy kirívó engedetlenséggel megszegte az éppen átadott tízparancsolat első és második parancsát az aranyborjú elkészítésével; a papi méltóságot utána pedig egyedül csak Áron családja kapta meg. Azután ugyanebből a családból Nádáb és Abíhú engedetlenség miatt elveszítette a pozícióját és az életét egyaránt, pontosan a szent hivatalba való felszentelésük napján (3Móz 10); később viszont Fineás figyelemre méltó hűséggel védte meg családja becsületét (4Móz 25,10); míg megint később Éli és fiai, bár Fineás házából származtak, elveszítették papi méltóságukat a hűtlenségük miatt (1Sám 4). Az utána következő időkben a papi család hűtlen tagjai elveszítik hivatalukat, a hűségesek viszont megerősítik (Ez 44,10-16). Abban az időben pedig az emberiség többi része számára Izrael mint nép végre az lesz, aminek Isten kezdettől fogva szánta: áldásainak közvetítője a népek felé, amely méltóságra azonban ezidáig tehetetleneknek és méltatlanoknak bizonyultak: „Titeket pedig az Úr papjainak neveznek” (Ézs 61,6). De akkor már Istentől születettek lesznek, új szívvel és új szellemmel, és be fogják tölteni a papság számára előírt engedelmesség nélkülözhetetlen feltételeit.

Ezek a jellemző történetek mutatják be a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában. A megváltást, megigazítást, haragtól való megszabadítást, Isten előtti új helyzetet illetően az Ige kijelentései feltétel nélküliek:  „aki hisz a Fiúban, örök élete van” – ezek a szavak a jelenlegi szabadítást jelentik, „ítéletre nem megy” – ezek pedig az örök élet vagy halál kérdésében a jövőről szólnak (Jn 3,36; 5,24). Ám amint ezt a mindörökre biztonságos helyzetet hit által elértük, és el lettünk hívva az Isten Fiával (a mi Mózesünkkel) való közösségbe, és az alámerítkezéssel bele is helyeztettünk abba, így indulva el a pusztaságba az Istenbe vetett hit útján, Isten azonnal meg fogja mutatni, hogy a jövőbeni kiváltságok a hitbeli engedelmességtől függenek majd.

Minden hívő Krisztus népéhez tartozik, de ami ennél sokkal, de sokkal magasztosabb: „ti barátaim vagytok, HA megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,14). Az Úr az Ő részéről változhatatlanul szereti az övéit, de „ha parancsolataimat megőrzitek majd [a ti részetekről], megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Isten ígéretei minden hívő számára egyformán elérhetők, az irgalom széke megkülönböztetés nélkül nyitott mindenki előtt, de egyedül „HA megmaradtok bennem, és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek” (Jn 15,7).

Lényeges, hogy ezeket a feltételes ígéreteket Jézus hűséges tanítványai legbensőbb körének címezte: az apostoloknak, azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanekkor az Úr azt mondta, „de ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban” (Lk 22,28, Kecskeméthy), és akiknek következésképpen a legfelsőbb pozíciókat ígérte a királyságában. A múltbéli hűségesség azonban nem mentette föl őket a súlyos és szükséges „HA” alól a jövőt illetőleg.

Ezek a legutóbbi Igék azt mutatják, hogy számunkra, ahogyan Izrael számára is, a papság joga feltételhez kötött. Mi, ahogyan ők is, papságra hívattunk (1Pt 2,9; Jel 1,6); a kegyelem trónusához mindannyiunknak szabad utunk van.  (Zsid 4,16); De csakis akkor van erőnk a közbenjárásban, HA Krisztusban maradunk, az Ő szavai pedig bennünk, és így a szívünk szabad lehet Isten előtt, a külső életünk pedig tiszta az emberek előtt az Igének való engedelmesség révén (Zsid 10,22).

A következőkben azt mutatjuk meg, hogyan alkalmazható ez az elv a jövőbeni méltósággal és megbecsüléssel kapcsolatban.

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(1. ISTEN HÁZA)

 A levél írója a zsidókat úgy szólítja meg, mint Isten gyermekeit („szent testvéreim”), és arra buzdítja őket, hogy figyelmüket egyedül Jézusnak szenteljék: a Fiúnak, akit Isten, az Atya jelölt ki „házának” uralkodójává (Zsid 3,1).

Isten háza az a hely, személy vagy dolgok rendszere, amelyben ill. akiben Istennek bármely időben lakozása van. Ezen a helyen / személyben / rendszerben az Ő rendjét kell fenntartani, az Ő akaratának kell győzedelmeskednie, és egyedül az Ő tetszését szabad keresni – ez a házirend. A rend fenntartása érdekében szükséges, hogy a háznak uralkodója legyen; ez az uralkodó pedig Krisztus, az Isten Fia. Isten házában minden hatalmat az Atya Őrá ruházott. Ebben az értelemben Ő az elsőszülött, mivel az ősidőkben az elsőszülött irányította a házat az apa keze alatt.

A Zsid 3,6-ban azt olvassuk: „akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mindvégig erősen megtartjuk” (Károli), majd ezt rögtön az Izrael pusztai vándorlásának történetére utaló komoly figyelmeztetés követi, amelyhez most mi is fordulunk, hogy megvilágítsa számunkra ezt a szakaszt.

Az az Izrael, akit Isten kiválasztott, a bárány vérével megváltott és magával a báránnyal táplált; akit a Vörös-tengernél a rabszolgaságból megszabadított, mennyei kenyérrel etetett, kősziklából itatott; akit felhőoszlop által vezetett és óvott; akivel Mózesen, az Isten által kijelölt közvetítőn keresztül napi közösségben volt; aki a sivatagban a hit útján járt és Isten népe volt, az a vörös-tengeri átkelés után még csaknem három hónapot várt arra, hogy először hallja az a gondolatot, hogy Isten közöttük lakhat, és a Maga házává teheti őket (2Móz 25,8); a megváltás és megszabadítás után pedig egy teljes évvel később történt, hogy ténylegesen Isten házává lettek azáltal, hogy az Örökkévaló leereszkedett a sátorra (2Móz 40).

Úgy látszik tehát, lehetséges, hogy az ember megváltott legyen, üdvössége legyen, és Istennel az Ő népeként valódi kapcsolatba kerüljön, mégis Istennek a benne lakozó jelenléte nélkül maradjon egy időre, és ne váljon házzá a Számára. Így volt ez azokkal is, akik, amíg Krisztus a földön járt, igazi tanítványai lettek; de nem váltak Isten házává a pünkösd előtt, mivel csak akkortól vett Isten lakozást bennük. És így volt ez néhányakkal pünkösd után is (ApCsel 8,14-17; 19,1-7), ezért ezek szerint ez még mindig lehetséges, bár most már nem kellene így lennie.

Figyeljük meg azt is, hogy Izrael kishíján teljes mértékben elveszítette ezt a megkülönböztetett kiváltságot (ahogyan Mózes látta a 2Móz 33,16-ban). Mert az aranyborjúval már az elején elkövetett otromba bűnükről azt mondta Isten Mózesnek: „Eredj, menj el innen a néppel együtt (…) Angyalt küldök előtted (…) de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton” (2Móz 33,1-3). A büntetést tehát, habár súlyos volt, Isten csakis irgalomból foganatosította. A szeretet visszatartja azokat az ajándékokat, amelyek birtoklása ártana a megajándékozottnak.

A hűséges közvetítő, Mózes buzgó kérésére válaszul azonban Isten megkönyörült, és azt mondta: „Az orcám (a jelenlétem) menni fog”; nem csak egyszerűen Mózessel – a héberben a „veled” vagy „veletek” nincs benne; hanem a néppel, és éppen ez volt az, amit Mózes kért; és így Izrael Isten háza lett. Hiszen az Örökkévaló jelenléte a sátorban szükségszerűen azt is jelentette, hogy az egész tábor közepében is ott volt, és így nem csak a sátor, hanem maga a nemzet is a szentélye lett, mert „amikor Izráel kivonult Egyiptomból (…) Júda lett az ÚR szent népe, Izráel a birodalma (Zsolt 114,1-2).

Ez volt Istennek az emberekkel való lakozásának kezdete, amely most a Gyülekezetben és egyénileg a szentekben valósul meg, és amely újra Izrael (Ez 43), végül pedig a megváltott emberiség dicsősége lesz (Jel 21,3). Nyomatékosan meg kell jegyeznünk azonban, hogy a későbbiekben Izrael elveszítette ezt a dicsőséget, mert a szövetség ládája, a Jelenlét helye, Izrael bűne és ostobasága (1Sám 4, Zsolt 78,56-64) miatt az ellenség kezére került. Isten elhagyta a szent sátrat, így Izrael megszűnt az Ő házának lenni, habár továbbra is az Ő népe maradt.

Egy idő után Isten azonban kegyelmesen visszatért hozzájuk, és dicsőségben lakozott Salamon Templomában, és Izrael újra az Ő háza lett. Ekkor azonban az Örökkévaló figyelmeztető szava hallatszik, hogy gondolkozzanak el rajta, „hogyan bántam vele [Silóval], népemnek, Izráelnek a gonoszsága miatt!” (Jer 7,12-14). Azt mondja tehát, hogy Izrael a népe volt akkor is, amikor nem volt az Ő háza. Figyelmen kívül hagyták azonban ezt a figyelmeztetést, ezért hamarosan elhagyta a dicsőség a Templomot, amely a pusztulásra adatott (Ez 9), és Isten népe újra megszűnt Isten házának lenni. Lehetséges lenne az, vagy inkább nem teljesen felfoghatatlan, hogy akinek a teste átadatott a Sátánnak, az a test, amely egyszer az Isten szentélye lett, és amely ítélet által el kell pusztuljon a súlyos és gonosz bűnökért (1Kor 5), abban továbbra is Isten lakozzon, miközben az ördög véghezviszi a puszítást? A szóbanforgó előkép cáfolja ezt az elképzelést. Amíg Isten a Templomban maradt, Nebukadneccár nem tudta elpusztítani.

A megfelelő időben azonban felépült a második Templom, bár a Sekina[1] nem tért vissza. Majd pedig Maga a dicsőség Ura jött [Izrael házához] alázatban, és Isten még egyszer újra a népe között lakott: Immánuel[2]. Azonban Atyja házát rablók barlangjává tették, és nem fogadták be Őt; amiért végül ezekkel a szomorú és végzetes szavakkal hagyta őket el: „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,38-39). Az azóta eltelt hosszú és kimerítő évszázadok óta Izrael, bár még mindig szeretett az Atya kedvéért, nem Isten háza, mert az Örökkévaló nem lakik közöttük.

Elhagyatásuk mostani időszakában Isten a hívőkben lakozik egyénenként (1Kor 6,19), és a gyülekezetben testületileg (1Kor 3,16-17), és bennünket, ahogyan Izraelt is, Isten arra figyelmezet, hogy el fogja pusztítani azokat, akik alkalmatlanná teszik házát az Ő jelenlétére (1Kor 3,17). Egyes korinthusi hívők testén már látszott, hogy mit is jelent ez a fenyegetés: néhányan gyengék voltak, mások valóban betegek, és nem kevesen idő előtt meghaltak (1Kor 11,30-32, és vö. Jak 5,19-20; 1Jn 5,16-17). Ugyanez a borzalmas ítélet esett egy másik ottani testvérre (1Kor 5,3-5), de úgy tűnik, hogy az időben történt bűnvallás miatt elhárult a csapás (2Kor 2,5-8).

Ha pedig azt nézzük, hogyan alkalmazza az Ige mindezt a Gyülekezetre testületileg, akkor azt látjuk, hogy a gyülekezeteknek szóló kijelentések utolsó illusztrációjában (Jel 3,14-22) az Úr, a ház Feje a bezárt ajtón kívül áll, és onnan figyelmezteti őket, hogy ha nem térnek meg, kollektív visszautasítás és gyötrelem lesz az osztályrészük. Ekkor az a gyülekezet nyilvánvalóan nem volt az Ő lakóhelye, habár kegyelemben fölajánlja nekik, hogy visszatérjen. A szigorú fenyegetés azonban a szeretetéből fakad – pontosan ebből derül ki, hogy az Úr saját népéről van itt szó.

A fentiekből tehát nyilvánvaló, hogy: (1) Az üdvösség független attól, hogy valaki Isten házává vált-e vagy sem; de senki nem is válhat azzá, amíg az előbbi nem teljesül. (2) Isten házának lenni olyan kiváltság, amely az üdvösségen alapul, de annak egy megkülönböztetett járuléka. (3) Ezt az előjogot (a) lehet, hogy valaki sosem szerzi meg; (b) a rá vonatkozó ajánlat visszavonható; (c) el lehet veszíteni azután is, hogy valaki már részesült benne; (d) bűnvallással azonban visszaszerezhető; és (e) újra el is veszíthető.

Sokan összekeverik ezeket a különböző dolgokat, és az „üdvösséget” és azt, hogy valaki „Isten háza” ugyanannak veszik, emiatt pedig tévesen azt tanítják, hogy az üdvösséget meg lehet szerezni és el lehet veszíteni, elveszíteni és visszaszerezni, számos alkalommal.  Azoknak viszont, akik elutasítják ezt a téves következtetést, bizonyosan el kell ismerniük, hogy az Isten házával kapcsolatos kiváltság viszont pontosan így viselkedik, sőt továbbmenve, a jelen és jövőbeli kiváltságokkal kapcsolatos egyéb következtetéseket is hűségesen el kell fogadniuk. A megértéshez ugyanis a teljes előképet kell őszinte szívvel figyelembe venni; a teljes történetet – nem csak a dicsőséges kezdetét, amikor az Úr először alászállt a Sátorba vagy a Templomba, hanem a végét is.

Hogy ez az alapelv mennyire pontosan látható a valóságban, és hogyan magyaráz meg annyi sokféle és szomorú tapasztalatot a hívők életében, azt könnyű, bár fájdalmas lenne bizonyítani; itt azonban csak azt mutatjuk meg, amit Isten Szava mond a témáról. Az Ige minden tanúságtétele pedig arra a magyarázatra összpontosul, hogy miért kell a hívőknek Isten házának lenniük, ahol Ő lakozhat, „ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk” (Zsid 3,6). Kegyelem által mindenki számára nyitott az a megtiszteltetés és boldog gyönyörűség, hogy a Magasságos lakóhelye lehetünk, ám ez a kiváltság feltételes, nem pedig feltétel nélküli. A következőben ezt az igazságot járjuk körbe a Zsid 3,14-ben elénk adott Ige szerint.

[1] A Sekina (s’chíná) jelentése: lakás, tartózkodás, letelepedés, amely az Isten jelenlétére használt szó a héberben.

[2] Immánuel jelentése: Velünk az Isten.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 6. rész

2015-08-03keryzsuzsanna

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(2. A KIRÁLY TÁRSAI)

A Zsid 3,14 fordítása [a KJV Bibliában] így szól: „We are made partakers of Christ if we hold the beginning of our confidence steadfast unto the end”, azaz: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha a kezdeti bizalmunkat mindvégig szilárdan megtartjuk”. Ezt az Igét annak tanítására használják, hogy a Krisztusban való teljes megváltásunk attól függ, hogy kitartunk-e mindvégig, azaz, hogy a végső üdvösségünk felől sohasem lehet bizonyosságunk, amíg élünk. Ez a fordítás azonban vitatható, mert nem engedi meg, hogy „Krisztust” „Messiásnak” olvassuk, vagy hogy tegyünk elé egy névelőt: „a Messiásnak”; és emiatt a vers ellentmondásba kerül azokkal a szakaszokkal, amelyek a megigazítottak örök biztonságát jelentik ki. Az a szó, hogy „részesei” [metokhosz], ugyanaz, mint a Zsid 1,9-ben a „társaid”, akik fölé Isten „fölkent Téged (a Fiút) örömnek olajával”. Isten Fiának tehát vannak „társai”. Ezek Istennek azok a fiai, akiket dicsőségre vezet, nem pedig azok, akiket csak a pusztulástól mentett meg (Zsid 2,10). A 3,14-ben Delitzsch és Rotherham „partner”-t [jelentése: társ] használ, J.N. Darby a finomabb „companions”-t [társak, szintén. Magyarul Károli, ÚF, Kecskeméthy: „részeseivé”, Vida: „részestársai”, Masznyik: „részestársaivá”, EF: „társaivá”, Csia: „birtokostársaivá”]. A vers legjobb fordítása tehát ez lenne: „A Messiás (az eljövendő Király) társaivá válunk, ha a kezdetbeli bizodalmat mindvégig szilárdan megtartjuk (feltételezve tehát, hogy a végén ezt állapítják meg rólunk, ti., hogy a kezdeti bizodalmat szilárdan megtartottuk).

Olvasunk bizonyos ifjakról is, akik Roboámmal együtt nőttek fel, a király társai voltak, és az ő szolgálatára álltak (1Kir 12,8). Másokról pedig azt olvassuk, hogy úgy éltek ebben a szennyes világban, hogy sem magukat, sem a szívüket nem szennyezték be, és „követik a Bárányt, bárhova megy” (Jel 14,4), és Vele vannak mindenkor. Ezek „az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 17,14), és részesülnek a győzelemben, melyet Ő a királyok Királyaként aratott. Ezekhez, akik „nem szennyezték be a ruhájukat” (Jel 3,4), miközben a mocsokban jártak, hanem „tisztán megőrizték magukat a világtól” (Jak 1,27), a Király így szól: „fehérben fognak velem járni; mert méltók” (Jel 3,4, Károli), és „aki győz, az fehér ruhákba öltözik”, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a Bárány menyasszonya legyen, „mert a gyolcsvászon a szentek igazságos tettei” (Jel 19,8 – Vida), amelyekkel a menyasszony felkészítette magát a menyegzőre (Jel 19,7). A „menyasszony” alakja pedig ugyanannak a kiváltságnak a képe, mint amit a „társ” jelent, hiszen a menyasszony (a feleség) a férj legközelebbi, állandó  társasága. Ők tehát „a Messiás társai”, a Királyként eljövendő Isten Fiáéi, övék a megtiszteltetés, hogy mindig az Ő közelében lehetnek. Perzsia hét vezető emberéhez (Eszter 1,14) hasonlóan „látni fogják az ő arcát” (Jel 22,4), azaz bármikor odamehetnek hozzá, ami a király alattvalói többségének nem jár, és „legelöl ülnek az országban” (Eszt 1,14 – Kecskeméthy; Jel 22,5: „uralkodnak” – ÚF). Osztoznak a megpróbáltatásaiban most, és osztoznak majd a dicsőségében akkor. A jó uralkodó minden hűséges alattvalója áldott az uralma alatt, de társakká csak néhányan lesznek. Krisztus elutasításának ebben a korszakában minden hívő számára nyitott ez a kiváltság és jutalom: Mert részestársaivá lettünk Krisztusnak Isten kegyelmének céljaiban; de meg is kell ragadnunk ezt a megtiszteltetést, hogy el is jussunk arra, amire az Úr elhívott minket, amennyiben „az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk”.

Érdemes idéznünk Delitzschet a Zsid 3,6-tal kapcsolatban: „Ha az újszövetségi gyülekezet – függetlenül attól, hogy mennyire nem hasonlít egymásra a jelen és a megígért jövő – a reménység kincsét állhatatosan megtartja, és megmarad mindazoknak a támadásoknak és buktatóknak csapdái között, amelyeket a kereszt ellenségeinek fenyegetései és csábításai vetettek számára, akkor, és csak akkor marad meg Isten házában.” A 14. versről pedig így ír: „A ha azt jelzi, hogy az első tétel csak akkor lesz igaz teljes mértékben, ha a második is hozzájön. Ami Krisztusé, az az övék is, és továbbra is az övék lesz – most még ugyan elrejtve, de nyilvánvalóvá lesz ezután –, de csakis, ha állhatatosak maradnak a hit bizodalmában, és így keresztény pályájuk vége összhangban lesz annak kezdetével.”

Ki Ábrahám áldására vágyik,

Ábrahám útján kell járnia;

Idegenként, zarándokként,

Mint ő, átutaznia.

Az ellenséggel összecsapni,

Elkerülni a veszélyt,

Mert nem lesz a végén korona

Csak a hűséges katona fején.

(Paul Gerhardt)

KEGYELEM ÉS HIT

Tudjuk tehát, hogy Isten – amint azt láttuk – egy bizonyos, meghatározott módon bánik a népével, és azt is tudjuk,  hogy nagyszámú, feltételhez kötött ígéret létezik – amelyek közül már néhányat szintén megvizsgáltunk –; mindezekből pedig egy olyan alapelv fakad, amely meghatározza a Teremtő és a teremtmény kölcsönös kapcsolatának alapjait. Ez az alapelvet az Úr szavai között találjuk meg: „Legyen néktek a ti hitetek szerint” (Mt 9,29, Károli).

Az isteni gondviselés alapelve a kegyelem; a kegyelem elérésének alapelve pedig a hit; és a „hitetek szerint” pedig az abszolút feltétel. Mármost a hit nem pusztán bizonyos eszmék gondolkodás révén való megértése vagy egy logikus érvelés elfogadása, bár minkettő beletartozik: a hit olyan cselekvési elv, amely magában foglalja az akaratot, az Isten iránti engedelmességet és az emberszeretetet. A kezdeti hit abban az elsődleges kérdésben engedelmeskedik Istennek, hogy Krisztusba helyezi a bizalmát a haragtól való megmenekülésért, és ez a hit biztosítja azt a kedvező kimenetelt, amelyben bízik. A fejlődő hit Isten szent akaratának számos egymást követő, különféle kérdéseiben engedelmeskedik; ez pedig a jellem és a magatartás szentségét eredményezi;  és ennek a gyakorlati kegyességben való, hitbeli fejlődésnek megfelelően adatik majd a dicsőség pontosan olyan mértékben, amilyet az egyén képes lesz elbírni. „A fájdalom útja nem is a kiérdemlés, hanem az alkalmassá tevő felkészülés” a dicsőségre (Moule a Róm 8,17-ről).

Nem kérdéses, hogy ez az elkerülhetetlen, éppen ezért változhatatlan szabály működik az ebben az életben elérhető jutalmak esetében, az Igéből pedig egyértelműen kiderül, hogy ez a helyzet az evilági élet után elérhető kiváltságokat illetően is. E kiváltságok közül az egyik az első feltámadásban való részvétel, és ezáltal Isten királyságának öröklése. Nem találunk semmilyen alapot vagy indokot az Igében arra, hogy éppen ezek a kiváltságok ne tartoznának bele a kijelentett, változhatatlan szabályba. A szabály az ember alapvető természetében és Istennel való kapcsolatában rejlik, és sehogysem látszik lehetségesnek hatályon kívül helyezni vagy alóla kibújni, míg Isten az Isten és az ember ember. A hiten kívül lehetetlen Istennek tetszeni vagy Tőle bármiért elismerést kapni. Nem lehet Neki hitetlenséggel tetszeni, és nem is fogja megjutalmazni azt.

Az áldás mértéke a lehetőségek szintjén Krisztus megmérhetetlen, kimeríthetelen érdeme, amelyet Isten az Ő kegyelméből szabadon elérhetővé tett a bűnösöknek; a tulajdonképpeni, megszerzett áldásunknak a mértéke viszont a hitünk, az a hit, amelyet az előzőekben fogalmilag meghatároztunk és alátámasztottunk. Ezért a felvitetés (elragadtatás) és a jobb feltámadás az Istennek tetsző, hitből fakadó élet következménye, amint azt egyértelműen látjuk a Zsid 11,5-ben és 35-ben.

„Ily hitet adj, ó Istenünk,

Kegyelmesen halld meg, mit kérünk,

Fiadon, Jézus Krisztuson keresztül,

Ki egészségünk forrása egyedül.”

(Petrus Herbertus)

AZ ESZMÉNYKÉP ÉS A VALÓSÁG

A Jak 1,13-17-ben azt látjuk, hogy (1) Isten gonoszsággal nem kísérthető; (2) Ő maga sem kísért senkit a gonoszra; (3) minden ajándéka jó; (4) Ő nem változik. Ez a szakasz nem csak az emberekről beszél, mert azt mondja: „Ő maga sem kísért senkit”, és ebbe minden lény beletartozik, amit vagy akit Ő csak teremtett.

Azt is látjuk a továbbiakban, hogy sem az erkölcsi rossz bejövetele a világba, sem annak tartós ittmaradása nem volt Isten eredeti szándéka. Nem tervezte azt, hogy megjelenjen a rossz, vagy hogy Ő engedjen annak a kísértésnek, hogy rosszat hozzon létre, mert az lehetetlen is. Isten senkit nem indít erkölcsi rosszra: az a teremtmény saját, belső vágyaiban ébred. És mivel Isten nem változhat, Őrá nézve mindezeknek mindig is igaznak kellett lenniük, és így is kell maradniuk mindörökre.

Ez pedig akkor is így van, ha Isten előre látta, hogyan alakulnak majd a dolgok, és kegyelemből eltervezte a helyreállítás eszközeit is. Az eredeti terve nem tehette elkerülhetetlenné a rosszat, különben Ő lenne a felelős szerzője a rossznak.

Következésképpen az Alkotó vágya és szándéka nem lehetett más, mint hogy minidg mindenki megtartsa az eredeti tisztaságát és tökéletességét, és ebben Isten bizonyára kész is lett volna megtartani őket. A valóság azonban nem éri el ezt az eszményt: nem minden teremtmény tartotta meg az eredeti állapotát.

Amikor tehát Isten a megváltást eltervezte, a célja a teljes emberi nem megváltása volt (a Jn 3,16; 2Kor 5,19; 1Jn 2,2; 4,14 és 5,19-ben látjuk, hogy a „világ” a Sátán hatalma alatti teljes emberi nemet jelenti, nem csak a választottakat). A valóság azonban itt sem éri el az eszményt:  nem minden ember üdvözül.

Amikor Isten eltervezte Izrael Egyiptomból való megszabadítását, a szövetsége, a szándéka és az ígérete az volt, hogy a teljes nép örökölje Kánaánt; a valóság azonban jócskán elmaradt az eszménytől (1Kor 10; Zsid 3 és 4).

Továbbá, Isten első ajánlata az volt, hogy minden izraelita az Ő papja legyen, hogy ők képviseljék Előtte a népeket, és az Ő áldásának közvetítői legyenek a többi nép számára (2Móz 19,6). A gyakorlatban pedig mindössze egyetlen család tarthatta meg ezt a kiváltságot: a valóság jóval alatta maradt az eszménynek.

És megannyi más eset is van még. A működő alapelv szerint Isten mindig egy eszményi tervet formál, és határozottan kész lehetővé tenni a terv hatálya alá esők számára, hogy azt elérjék és beteljesítsék. Azonban a saját dolgaikban az angyaloknak is és az embereknek is biztosított döntési lehetőséget; ezért senkit sem kényszerít, sem nyíltan, sem rejtetten semmire – ez nem volt benne a tervében sosem –, következésképpen a teremtmény visszaélhet ezzel a csodálatos lehetősséggel a saját kárára: „Hányszor akarta[lak] összegyűjteni (…) de ti nem akartátok” (Mt 23,37). Így az ember akarata győzedelmeskedhet Isten akarata fölött az ember saját személyes dolgaiban, és a valóság kevesebbnek bizonyul az eszménynél.

A helyreállítása (az újonnan születése) után tehát a hívőnek továbbra is megmarad a saját dolgait érintő döntési joga. „Vajon ti is el akartok menni [Tőlem]?” – kérdezte Krisztus az apostoloktól (Jn 6,67). Hatalmukban állt megtenni. Isten, kegyelméből, a fejlődésünkhöz és a célhoz érésünkhöz szükséges minden lehetséges mozdító erőt és gondoskodást megad, de nem kényszeríti gyermekeit, hiszen egyedül az értékes Számára, ami szeretetből fakad, a szeretetnek pedig szabadon kell megnyilvánulnia.

Itt lép be a képbe az Isten jóságából fakadóan megnyílt kiváltságok el nem nyerésének eshetősége, amelyet számos igehely alapján bemutattunk, és amely olyan biztosan és elkerülhetetlenül vonatkozik a jövőbeni dolgokra, mint a jelenlegiekre, a mennyei dolgokra, mint a földiekre. „Az ő isteni hatalma (…) mindennel megajándékozott bennünket (…), ez ígéretekre támaszkodva ti is teljes serénységet vessetek latba (…), azért annál inkább serénykedjetek testvéreim, hogy elhivatásotokat és kiválasztott voltotokat megszilárdítsátok (2Pt 1,3-11; Csia).

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 7. rész

2015-08-15keryzsuzsanna

ELŐRE TUDÁS ÉS ELŐRE ELRENDELÉS

Amint a mindörökre megváltott Izrael átkerült a Vörös-tenger feltámadás felőli oldalára, a nép a Kánaánba való belépését is előre megünnepelte. Énekükben a múlt idők sorozata (2Móz 15,13-15), és a jövővel kapcsolatos bizonyosságuk (16-18. v.) megragadó: „Kegyelmeddel vezetted a népet, melyet megváltottál; Összeterelted erőddel szentséged enyhelyére. (…) Beviszed, és elülteted őket” (Kecskeméthy ford.).

Nincs „ha”, nincsenek feltételek, nincs bukáslatolgatás: sem a nép, de még az egyének szintjén sem merül ez fel. Az akkor és ott éneklők a bemenetelről úgy zengenek, mintha már ott lennének az országban. A valóságban azonban a jelenlevő és énekelő hatszázezres tömeg elbukta a bemenetelt a hitetlenség és az engedetlenség miatt (Zsid 3,18; 4,6).

Alakilag és tartalmilag párhuzamos ez a szakasz a Róma 8,28-30-cal: „mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte (…) akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulná tett, azokat meg is dicsőítette” (Vida ford.). Itt is sorozatos múlt időket látunk, valamint, hogy az Ige az összes megigazított megdicsőítését bármilyen bukásra való utalás nélkül jelenti ki. Azonban a korábbiakban bemutatott feltételes szakaszok sokasága egyértelművé teszi a mennyei örökség elveszítésének lehetőségét, ahogyan az izraeliták közül is oly sokan elveszítették a földit – és valóban, ugyanebben a 8. részben, a 17. vers a Krisztus dicsőségében való részesülést már feltételesként állítja elénk: „(…) az Istennek örökösei, a Krisztusnak pedig örököstársai, ha tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőíttessünk” (Masznyik ford.).

Isten Igéjének az a jellegzetessége, amelyet itt látunk, rendkívüli jelentőségű. Amikor valamiről Isten szándékának és céljának szemszögéből beszél, akkor az állítás az adott cél minden alanyára vonatkozik, minden egyéb eshetőség megemlítése nélkül – mivel ezek nem képezik az isteni akarat részét, bár Isten előre látja a mindentudása révén. Nem Isten elhatározásából történt, hogy a hatszázezer nem érte el Kánaánt, habár előre látta. Az előre tudás nem szükségszerűen jelent előre elrendelést is. Az ember például tudhatja esetleg előre, hogy egy tolvaj be akar törni a házába, de ez nem azt jelenti, hogy előre el is rendelte, hogy így legyen.  Ezért mondja a Róma 8,28, hogy „akiket előre ismert, előre el is rendelte”, és nem azt, hogy „ezzel elrendelte”. Ha az egyik szükségszerűen magában foglalná a másikat, akkor Isten lenne a bűn előre elrendelője, hiszen előre tudta, mi lesz.

Amikor viszont egy kijelentésbe az isteni elhívásra való emberi választ is belefoglalja az Ige, ott mindig megtaláljuk az emberi gyengeség illetve állhatatosság elkerülhetetlen tényezőit is, ezért ilyenkor a lehetséges bukás is számba kerül – az adott dolog elnyerése pedig feltételessé válik.

Mindezek alapján az 1Kor 15,23 például az előző csoporthoz tartozik: „első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi”, kivételekre nincs utalás; a 49. vers azonban az utóbbi csoporthoz jön: „És amint (ahogyan) viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is”. A Júdás 24-ben tehát – „aki képes titeket botlás nélkül megőrizni, és ujjongás között feddhetetlenségben a maga dicsősége elé állítani” – azt látjuk, Isten mire képes, és hogy ennek az Ő részéről semmilyen akadálya nem lehet; a 2Pt 1,10-11 azonban megteremti az egyensúlyt és a különböző kimenetelek eshetőségét, mivel így buzdít: „Ezért, atyámfiai, annál inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, soha meg nem ütköztök. Mert így adatik nektek bőségesen a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak örök országába való bemenetel” (Kecskeméthy ford.).

Az igazság ellenségének sajnálatosan sikeres csapdája volt rávenni a keresztényeket, hogy ezeket a különböző csoportokhoz tartozó igeszakaszokat szembenálló táborokból egymásra hajigálják, ahelyett, hogy meglátnák, hogy ezek kiegészítik egymást, és teljes összhangban vannak az Istennel és az emberrel kapcsolatos dolgokkal egyaránt.

A SZÖVETSÉG, MÉG AZ ESKÜVEL KÖTÖTT IS, VISSZAVONHATÓ

Az Ige kijelenti, hogy „még az ember által érvényesített szövetségkötést sem hatálytalaníthatja senki, sem hozzá nem toldhat” (Gal 3,15 – Vida ford.). Különösen is így van, ha a szövetségkötést esküvel erősítették meg, mert „mindent megerősít az eskü” (Zsid 6,16). Ezek a szakaszok amentén érvelnek, hogy mivel az ilyesmi az emberek közötti szerződésekben is érvényes, mennyivel inkább érvényesnek kell lennie az isteni szövetségre is! Az Úr pedig esküvel megerősített szövetséget kötött Ábrahámmal, hogy leszármazottjainak adja Kánaán földjét – mégis annak a hatszázezernek, akik Kádes-Barneánál föllázadtak, azt mondta: „megismeritek az én elfordulásomat” (4Móz 14,34; Károli), azaz „az ígéretem visszavonását” (angolból). Így Mózes, amikor újra emlékeztetett erre a történetre, ezeket a szavakat használta: „Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ilyen esküt tett: „Senki sem látja meg ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből azt a jó földet, amelyről megesküdtem atyáitoknak, hogy odaadom” (5Móz 1,34-35).

Amit tehát Isten legelőször esküvel megígért, azt később esküvel erősítette meg, hogy nem fogja megtenni, ennek tényét pedig a zsoltáros sem mulasztja el megemlíteni (Zsolt 106,26). A 89. Zsoltárból kiderül, hogy az ezráhi Étán sem érti teljesen Isten látszólagos elpártolását. Kiemeli az Örökkévalónak Dáviddal eskü alatt kötött szövetségét, és ellentétbe állítja Izrael akkori megtapasztalásainak szomorú valóságával. Figyeljük meg a 38. versben a „mégis”-t, és a már-már szemrehányó kérdést a 49. versben: „Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?”

Hasonló példát láthatunk az 1Sám 2,27-36-ban, amikor Éli családját Isten kimetszi a papi szolgálatból. Figyeljük meg az Örökkévaló szavait a 30. versben: „Bár határozottan megmondtam (lásd 4Móz 25,10-13), hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak”.

Mélyreható és súlyos gyakorlati jelentőségű jellegzetességeket látunk ezekben az esetekben:

Istennek a népével kötött szövetségei sohasem hagyják figyelmen kívül a nép magaviseletét és tetteit, hanem mindig függenek azoktól. Ebből a szempontból ezek a szövetségek ellentétesek a megváltatlanoknak kínált örök élet feltétel nélküli ajándékával. Isten azonban sohasem vállalkozott rá, hogy a népét a viselkedésüktől függetlenül is megőrizze a szenteknek járó kiváltságok élvezetében – egyetlen ilyen elem sem található semelyik isteni szövetségben sem. Ha a nép tehát kirívóan megszegte kötelességét, azzal az isteni ígéretektől is elvágta magát; így mondhatja az Ige az egyik szövetségről, hogy „mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben, én sem törődtem velük, így szól az Úr” (Zsid 8,9).

Még az emberi jogrendben is a különféle viszonyokkal és vállalkozásokkal kapcsolatos szerződések is annyira igazságosan és magától értetődően tartalmaznak különféle feltételeket, hogy ezek mindig a szerződés szerves részét képezik, és nem külön kötelezettségvállalásként kell őket feltüntetni. Isten szent természetéből szükségszerűen következik, hogy morálisan nem igazolhatja a gonosztetteket azzal, hogy úgy áldja meg a gonosztevőt, mintha az teljesen egyenesen járt volna. Isten szövetségeiben mindig van utalás erre a feltételre, és még esküvel sem kötelezheti magát a Szent Isten másra. Ellenkezne a közérdekkel, ahogyan azt mondani szokás.

Ezt láthatjuk az 1Móz 18,19-ben, ahol kétszer is szerepel az „[azért,] hogy”, ahogyan a feljebb idézett szakaszokban a hatszázezerrel, Éli házával és a Dáviddal kötött szövetséggel kapcsolatban is, és ez az alapvetése az olyan igeszakaszoknak, mint pl. az 1Kor 6,9-10; a Gal 5,19-21; az Ef 5,5; a Zsid 3-4 és 6,1-8; valamint a Róma 11,17-24 szívhez szóló érvelése az olajfa ágainak kitöréséről és újra beoltásáról, ha az „ágak” hittel és engedelmességgel visszatérnek.

Ha most megkérdezzük: Lehetséges-e akkor, hogy Isten szándékai és céljai ne valósuljanak meg, és szövetségei ne teljesüljenek be? A válasz az, hogy nem, soha! Az Ábrahámmal, Izraellel mint néppel, Dáviddal, Fineással kötött szövetség mind be fog teljesülni. Ábrahám leszármazottjai öröklik a földjüket mindörökre, Dávid háza uralkodik majd fölöttük, Fineás leszármazottjai, Cádók fiai lesznek a papjaik (Ez 34,15), és hasonlóképpen a nép is be fogja tölteni Isten eredeti szándékát azzal, hogy papi nemzet lesznek, Isten áldásainak közvetítői a többi nép számára (1Móz 12,3; 2Móz 19,5-6; Ézs 61,5-6).

Mindezeknek az isteni beteljesítése azonban várat magára addig, míg Izrael meg nem változik erkölcsileg a bűnbánat révén valamint a szív és az élet megújulása által, az új szövetség feltételei szerint – mert ettől válik morálisan helyessé Izrael Szentjének, hogy megáldja őket (Jer 31,31-34). A Zsid 8 pedig ugyanezt a szövetséget a jelenkor hívőire alkalmazza, ami azt jelenti, hogy ugyanazok a feltételek és kikötések állnak fenn számunkra is.

A látszólagos ellentmondás feloldása Isten imént említett útjaival kapcsolatban abban a magától értetődő dologban található, hogy ahol a szövetségek teljesen megvalósulnak, nem megfelelő viselkedés esetén egyénenként mégis visszavonhatók – tehát azok, akik cím szerint kedvezményezettek lettek volna, elveszíthetik azokat a kiváltságokat, amelyek pedig elérhetők lettek volna számukra. Így veszítette el a hatszázezer izraelita egyen-egyenként a Kánaánba való belépését, habár a nép beviteléről szóló szövetség beteljesült; így teljesül be a Fineással kötött szövetség, mely szerint a családjának papsága folyamatos lesz, bár néhányan, mint Éli házának tagjai, elvesztek, és elveszítik a papságot is; és így lehetett, hogy izraeliták több generációja sem lakott soha a saját földjén a gonoszságaik miatt. Ha pedig Isten nem kímélte szándékainak és ígéreteinek eme természetes olajfaágait, bennünket sem fog kímélni, ha hűtleneknek bizonyulunk.

Meg kell figyelnünk, hogy a vétkest érő időszakos – akár halálos, akár Krisztus ítélőszéke előtt kimondott (2Kor 5,10 stb.) – ítéletek nem jelentik azt, hogy az adott személy örökre elveszett. Ez egyértelműen kiderül a korinthusi vérfertőző atyafi esetéből, ahol is a bűne miatt a teste halálával kapcsolatos fenyegetés értelme az volt, hogy a szelleme megmeneküljön az Úr Jézus napján (1Kor 5,3-5). Az ember végső sorsa a nagy fehér trón előtt dől el, azokat leszámítva, akik már korábban föltámadtak az első feltámadáskor. Az ő helyzetük bizonyossága egyértelműen kiderül abból, hogy Isten föltámasztotta őket a Messiás királyságában való részvételre.

Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a szövetségeknek nincs közük ahhoz az elsődleges dologhoz, a Jézus vérének kiontása alapján történő, Isten előtti megigazulásból fakadó helyzethez, amelyben minden korok megváltottjai osztoznak. Ez ugyanis a kegyelem ingyenes ajándéka azoknak, akiknek semmiféle szövetségi kapcsolatuk nincs Istennel. Szövetségre olyanokkal lehet lépni, akik már megváltattak, megigazíttattak, helyreállíttattak, ezért az adott szövetség nem érinti a korábbi megigazítást, és semmilyen kihatással sincs rá. Azt az érvelést alkalmazzuk itt, amelyet a Gal 3,17-ben találunk egy másik dologgal kapcsolatban, mely szerint a korábbi ígéretet és ajándékot nem érinti egy későbbi közös ügy. Innen jön az Ézs 27,9 Szeptuaginta fordításából származó, Róma 11,27-ben található kifejezés ereje: „És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Károli). Először a bűnök eltávolítása a törvény régi szövetsége alatt, ezután pedig az új szövetség létrehozása azokkal, akik már bocsánatot nyertek.

Isten szövetségről szóló ígérete Noéhoz, mint igazhoz szólt, de már megmenekült az özönvíztől, amikor a szövetség megköttetett vele (1Móz 6,18; 9,8). Hasonlóképpen Ábrahám is igaznak számíttatott azelőtt, hogy Isten szövetséget kötött volna vele (1Móz 15,6; 18). Izraelt Isten már hónapokkal a Sínai hegyen kötött szövetség előtt megváltotta és megszabadította. Ezért a megigazulás nem függ a megszentelődéstől, mivel annak előzetes állapota; és nem is kerül veszélybe, ha egy adott szövetség kiváltságait valaki elmulasztja élvezni. Az üdvösség örökkévalóságát semelyik itt kínált magyarázat sem vonja kétségbe.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 8., befejező rész

2015-11-20keryzsuzsanna

KÖZÖSSÉG KRISZTUSSAL

A dolgok rendjéből következik, hogy ha az ember követ valakit, és ugyanazt a célt szeretné elérni, mint akit követ, akkor ugyanazt az utat kell járnia, amit ő is; hogy ha a katona szeretne a tábornoka győzelmében osztozni, akkor az ő csatáit kell vívnia; hogy ha a leány szerelmével osztozni akar annak házában és trónján, akkor együtt kell szenvednie hercegével a száműzetésben is.

Az Emberfia megdicsőülésének alapja az Istenhez való hűsége a megpróbáltatások útján és a királyság konfliktusaiban a földön: Ézs 53,12, „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba”; Fil 2,9, „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb”, mert „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig”; Zsid 2,9, „Jézus (…) a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált”; Jel 5,9, „Méltó vagy (…) mert megölettél”.

Minden hívő szív imádattal mond ezekre a szavakra áment. Miért nem kész azonban minden hívő ugyanilyen őszinte áment mondani az ezekkel párhuzamos szakaszokra, mint például: Mt 16,25, „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszti azt; aki pedig elveszti életét énérettem, megtalálja azt.” (Kecskeméthy ford.); Lk 14,11, „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”; Róm 8,17, „Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak, ha valóban vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (2011-es Károli ford.); 2Tim 2,11-12, „mert ha ővele haltunk meg, élni is fogunk vele; ha kitartunk, vele fogunk uralkodni is; ha megtagadjuk, ő is megtagad minket” (Kecskeméthy ford.)? Ez utóbbit ugyanolyan egyértelműen „igaz beszédnek” mondja az Ige, mint az 1Tim 1,15-ben ezt: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse”, és ez így lesz, akár elfogadja a hívő ember, akár nem. Isten szeretete nem állít önkényes feltételeket, hanem csak olyanokat, amelyek az adott ügy természetéből fakadnak, és mindig a mi javunkra vannak, beteljesedésük lehetősége pedig adott – ezért nem lehet hatályon kívül helyezni ezeket. Ha pedig a kereszten függő Jézushoz szeretettel ragaszkodunk, a trónon ülő Krisztust lenyűgözve szemléljük, eljövendő Királyságára pedig vágyakozva gondolunk, akkor a szív örömöt fog találni az Ő szenvedéseiben való osztozásban, és megerősödik, hogy kitartson mindvégig.

Így, és nem máshogyan fog beteljesedni, az Ő örömére és a miénkre az ígéret: „Aki győz, megadom annak, hogy velem együtt üljön az én trónomon, amint én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján” (Jel 3,21, 2011-es Károli ford.); így, és nem máshogyan fog a menyasszonya felkészülni a Bárány menyegzőjére (Jel 19,7-8); így – és, ó lélek, vedd személyesen a szívedre – így, és nem máshogyan fogod elérni azt a legnagyobb boldogságot, hogy:

„Abban a fénylő dicsőségben Ő és én

egyetlen nagy örömben osztozunk:

hogy örökké Vele leszek: ez az enyém,

az Övé pedig, hogy ott vagyok.”

„A békességnek Istene pedig, aki a juhok nagy pásztorát, Urunkat, Jézust, örök szövetség vérével a halottak közül előhozta, igazítson helyre titeket minden jó munkálásában, hogy az ő akaratát tegyétek meg, s ő is a Felkent Jézuson keresztül azt tehesse bennünk, ami neki tetszik. Dicsőség övezze Őt az örök korok korain át. Ámen. Kérlellek titeket, testvéreim, viseljétek el e bátorító igéket, hiszen csak kevés szóval írtam nektek (Zsid 13,20-22, Csia ford.).

VÉGE.

Forrás: Kéry Zsuzsanna  (https://hitunkcelja.wordpress.com/2015/07/05/g-h-lang-eszmenykep-es-valosag-1-resz/)