Röviden a lázadásról.

Amikor a lázadás szóba kerül, talán érdemes azzal kezdeni, hogy ennek gyökere túlmutat a földgolyón, és átlépve annak határait a szentírás a mennyei helyekre irányítja a figyelmünket.

Igen, az ember Isten szavával való szembehelyezkedését, lázadását, megelőzte már egy nagy horderejű lázadás, amiről mindenki hallott már, amikor is Lucifer többé nem ismerte el az Isten által megszabott örök rendet, és akaratával szembe állt. 

Nem volt elég számára az amivel már bírt, mert szemet vetett és megkívánta azt ami egyedül Istené és Istent illeti. Tehát a szentírás szerint az ember lázadását megelőzte ennek a gonosszá vált angyali fejedelemnek a lázadása a mennyei helyen. De ez csak a kezdet volt, amit a megcsalatott emberpár folytatott, és az óta is folytat. Amikor olvassuk a bibliánkat, a teremtéstől kezdve, rendre találkozunk a lázadás súlyos bűnének problematikájával. Elég, ha Koré, Dátán, vagy Miriám és Áron történetére, vagy Dávid fiának, Absolonnak a szembeszegülésére gondolunk. Érdemes ezeket tanulmányozni, mert leleplezi az emberi szív sötétségét és gonoszságát.

  Röviden csak annyit jegyeznék meg, hogy amikor a lázadással kapcsolatos igazságokat tanulmányozzuk, rendre találkozunk azzal, hogy a benne szereplők, mindig elégedetlenek, frusztráltak és keserűek, valahogy semmi nem elég nekik, ahogy az Ige mondja „keveslik” ami adatott. Ne legyen félre értés nem az egészséges és helyes rendben történő többre törekvésről van itt szó, annak nyilván megvan a maga helye az ember életében.  

         

A lázadás a zúgolódás, lényegi alapja az, hogy több kell, mert kevés (keveslem) ami van, amit kaptam, amit elértem, és ennek a bármilyen területen jelentkező többnek a megszerzéséhez megragadásához, az Isten által megszabott idő, út és feltétel, a lázadó ember számára elfogadhatatlan. Ebből következik a kerülőutak gyártása ahol sajnos már az Isten vezetése/akarata (akár hosszú távú is) nem kap szerepet. Magyarán a földre, a porba van ejtve az Isten beszéde, legalább is a kulcsfontosságú területeken, mint a farizeusoknál is. Az ilyen motívumból való elindulás, veszélyes lejtő, mert a megvalósított lázadást hamarosan újabb követi. A lázadásban erőteljesen jelen van, a felfuvalkodottság, a büszkeség, a kevélység, és a makacs arrogancia is. A lázadó alapgondolkozása ez: „Én ennél többet érdemlek, én ennél több vagyok, méltóbb hely illetne engem.” Pedig jól tudjuk, amit a szentírás mond: „Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Meg kell érteni nekünk, teremtményeknek, hogy be kell állnunk az Isten által felállított tekintélyi rendbe, ha jót akarunk magunknak. Ez vonatkozik a legkisebbre és a legnagyobbra is!

  A szubjektív véleményeink itt másodlagosak. Akkor tanultam meg ezt és erre figyelni, amikor volt a szolgálatban egy vezetőm, akinek egy döntésével nem értettem egyet, ezt el is mondtam neki, és emlékszem csak annyit mondott, értem a felvetésed, de azt a tervet követjük, és úgy csináljuk a dolgokat, ahogy én meghatároztam. Emlékszem pár óra múlva nagyon hálás voltam a szívemben, hogy rá hallgattam és úgy tettük a dolgokat, ahogy ő irányított. Szóval meg kell érteni a vezetők nem véletlen azok amik, nem véletlen az a tekintély, ami átitatja őket. A legtöbbször, amikor ezt a témát tárgyalom, megemlítem azt az igeverset, ami így szól: „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel műveljék és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ.”

Én gyakorlati tapasztalatból is azt láttam meg az évtizedek alatt, hogy Isten nagyon nem nézi jó szemmel a lázadás semmilyen formáját és fajtáját. Arra is szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy ne tévesszen meg senkit a lázadásban lévő emberek közelében, környezetében jelentkező, értékek és áldások felvillanása, ugyanis ez nem annyira az ő érdemük, sokkal inkább Isten irgalmas azokhoz, akik a környezetükben hitből élnek.   

 Akik rálépnek a lázadásnak erre az útjára, cél-tévesztettek, és öncsalásba jutó emberek lesznek, és azt fogják tapasztalni, hogy Isten nem harcol az ő oldalukon, nem megy ki jelenléte velük, mert Isten, aki létre hozta az örök rendet, nagyon jól tudja, hogy minden lázadás eleve kudarcra van ítélve!

Köszönöm a figyelmeteket, és noha tudom hogy ez a téma nem a legkönnyebb és nem egy vidám anyag, mégis hiszem, hogy szükséges erről is beszélni.         

         

A feltámadás kérdését érintve.

„Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.”

Amikor a testet eléri a halál, az emberek, akár hívők voltak akár nem, hasonlóan távoznak.

Ám az igazi lényege nem ez a dolgoknak. A különbség a test feltámadása után fog megmutatkozni. Sokak számára lehet, hogy meglepő, de a testben való feltámadást minden ember, ki megdöbbenéssel, ki álmélkodással, de kötelezően át fogja élni. Azért mondom, hogy kötelezően, mert a feltámadást minden test számára, az Örökkévaló rendelte el.

S az igazi különbséggel pont ekkor fognak a részesülök találkozni. Míg a Krisztusban elhunytak/elaludtak az igazak feltámadását nyerik, és Krisztusban ébrednek. A megváltást nem elfogadó, nem igénylő emberek Jézus Krisztus nélkül élvén a földi életüket, így számukra a folytatás is Isten nélküli lesz a kárhozatra való feltámadásában. Mivel az írások szerint, Isten az élet, a világosság, Ő az, aki egyedül a szó igazi értelmében jó, szeretetteljes, és a menny az a hely ahol Isten jelenlétéből fakadóan az ember kiteljesedhet és végre az igazi megtisztult és valós életét élheti majd, akadálytalan prosperitással az egész világmindenség áldására, és Isten örökké áldandó dicsőségére. Egyértelmű, hogy az elkárhozás pontosan mindezek ellentétes volta, az Isten nélküli, szeretet nélküli, jóság nélküli, békesség és öröm nélküliség, a szépség és a harmónia nélküliség. A kárhozat, az örök gyötrelem, az élettelenség, a kiszáradt vegetálás, a bizonytalanság a félelem, a sötétség, és a legrosszabb szomszédok társaságában való örök szenvedés helye. Bárcsak senkinek nem volna erre igénye.

„Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végük van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság.”

„Nem használnak a gonoszság kincsei; az igazság pedig megszabadít a halálból.”

„És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizettetik néked az igazak feltámadásakor.”

„Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él;

És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?”

„A többi halottak pedig meg nem elevenedének, mígnem betelik az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer esztendeig.”

"Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál." Tehát egyértelmű, hogy a halál is minden valóságában alá van rendelve egy nálánál jóval nagyobb hatalomnak, az Élet Urának Jézus Krisztusnak, aki az ÉLET ÉS a FELTÁMADÁS! 

Számtalan igeverset lehet itt még felsorakoztatni. Akit tanulmányozni szeretné e témát, annak feltétlen ajánlom az első Korinthosz levél 15. fejezetét. Valamint a Jelenések könyvének 20. fejezetét. A feltámadás rendjéről is, egy világos képet vázol fel számunkra a szentírás.

„Mert nékünk, mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassanak a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.”

A test feltámadását és az ítéleteken való, ott testben jelenlévő ember bibliai képe is megköveteli.