Egy hívő kereszténynek, hinnie kell, bíznia kell a
kegyelemben, a legnagyobb mélységben és a legnagyobb sötétségben is. Igen a
nagybetűs KEGYELEMBEN! De tovább megyek, nevezzék ezt egyesek híperszuper
kegyelemnek, mint azt régebben hallottam egy prédikációban. Mert végül is, a
kegyelem hiperszuper csodálatos dolog, és nekünk, teljesen rá kell tudnunk
hagyatkozni. De ennek fényében is áll, Isten igéjének határozott utasítása,
minden hívő gyermeke számára, ami úgy szól, hogy a bűn les rá, vágyódik, hogy
elérje az embert. De annak uralkodnia kell rajta. Ez a felszólítás pedig olyan
szellemi igazság, amely megelőzte a kegyelem, de a törvény korszakát is, tehát
egy olyan feladat, a hívő ember életében, aminek gyakorlati megvalósítására,
mindig és minden időben törekednie kell, függetlenül attól, hogy milyen
felekezethez, milyen irányzathoz tartozónak vallja magát.
Isten igéje ezt a megvalósult (bűn feletti)
uralkodást, összeköti az emelt fővel való járással, ami alatt, egyértelműen nem
az önigazultságot (cselekedeteinkre való támaszkodást) értjük. Mint a farizeus
és a vámszedő történetében.
„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta
magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: „Két ember ment fel
a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt,
és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint
a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök
kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol
állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt:
Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza,
nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki
pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
Ellenkezőleg, a hit által megvalósított
Krisztus szerint járó, szent, a hit harcát becsületesen megharcoló,
szabályszerűen küzdő, és bűnt felszámoló életet értjük. Hiszen aki igazán várja
az Úr Jézus megjelenését/visszajövetelét, ahogy az írás mondja, "önmagát
megtisztítja."
Nem szükséges felesleges köröket futnunk, hogy
eldöntsük, emelt fővel járhatunk e, avagy sem. Ez nem a megigazulásunkról szól,
hanem az Isten felé való szeretetről. (A megigazulásunk kapcsán amúgy is csak Istennek van joga és oka emelt fővel lenni. ) Derek Prince ezt úgy fejezte ki: Akarod
tudni, hogy mennyire szereted Istent? Pontosan annyira amennyire az Ő beszédét
szereted! Akarod tudni, hogy mennyiire vagy engedelmes Istennek? Annyira amennyire
az Ő beszédének engedelmes vagy! Ez egy korrekt mérce, és nem kell érte a
szomszédba menni. Hiszen ezen az igeversen alapszik: „Felele Jézus és monda
néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám
szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Aki nem szeret engem, nem
tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém,
hanem az Atyáé, aki küldött engem.”
Aki nem tartja meg, az nem szeret! Ezen nincs mit
ragozni. Most felkiálthatsz, hogy de hát én.. még nem vagyok ott, ahol lennem
kéne, ez ügyben! Tudom! Magam is elmondhatom ezt. De úton vagyunk! Ez az
első. Elfogadtuk az örömhírt, a megváltásunkat. Megigazultunk hit által, és
megbékültünk az Istennel Jézus Krisztus által. Ezt Isten szeretete tette
lehetővé és elérhetővé számunkra, mi nem tettünk (nem is tudtunk volna) érte
semmit. Illetve csak annyit, ami épp elég is Isten akarata szerint ezen a
szinten! Hit által elfogadtuk, ezt a hatalmas csodát!
De ahogy utalni szoktam rá, miután Isten
kegyelméből odaülhettünk a mennyei családi asztalhoz, (Ingyen kegyelemből hit
által) Ezek után, Isten jogosan várja el tőlünk, hogy rá, mint Istenre, a neki
kijáró imádással és szeretettel, a többi jelenlévőkre (testvéreink) hit által
munkálkodó szeretettel, és az asztal dicsőségéhez (a mennyei elhívásunk)
méltóan cselekedve viselkedjünk!
Én, becsaphatlak téged, és fordítva, te is engem. De
Istent egyikünk sem tudja becsapni! Ő ismeri az övéit, ismeri a gyermekei
szívét, és látja a motívumainkat, és minden dolgainkat. Tud a még meglévő
bűneinkről, ismeri a kínlódásainkat, szám szerint tudja a gyötrődésben és
szégyenben eltöltött napjaink számát, ismeri a kételkedéseinket, és ennek
ellenére szeret minket, elkötelezte magát felénk, és ehhez Ő maradéktalanul hű.
De figyelmeztet minket az írások lapjain: „Boldog az a szolga, akit az ő ura,
mikor haza jő, ilyen munkában talál!”„És amely szolga tudta az ő urának
akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal
büntettetik meg;”
„Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! Megy
be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”
„Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai; csakhogy
a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.”
"Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt
és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mi módon
menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?"
Nagyon szeretném, hogy a fenti, felrázásra szánt
írásomat, senki nem értené félre. A soraim célja, nem a kárhoztatás és a
vádolás. Sokkal inkább a testvéri szeretet.
Ez mellett pedig magam is vallom, ezen igevers
igazságát: „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon
urának áll vagy esik. De meg fog állani, mert az Úr által képes, hogy
megálljon.” Valamint „Egy a törvényhozó, aki hatalmas megtartani és
elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” Tehát ne
kárhoztatásként éld meg, a fenti fejtegetésem mondandóját, hanem szeretetben
való felrázásra, a hívő életed, átgondolására való buzdításaként. Hiszen, az
önmagunk helyzetének, haladási irányának, és a hívő életünk súlyának a beazonosítása
a saját jól felfogott érdekünk.
Köszönöm a figyelmed!
