Egyre több hívőnél tapasztalni, hogy megcsalatnak saját maguktól. Egy
olyan csapdába esnek bele, ami a romlott szívből származik, és gőg,
önfelmagasztalás, és önigazultságban fejeződik ki. Szellemi szempontból nem más
történik ilyenkor, mit az adott „én” veszi a bátorságot, ki tudja milyen okból
kifolyólag, és a szívében lévő trónon, amit már előzőleg átadott Krisztusnak, Ura
mellé ül. Ez nagyon veszélyes állapotot idéz elő. Történetesen önigazultságot.
Amiről így olvasunk: „Két ember ment fel a templomba imádkozni; az egyik
farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozott
magában: Isten! Hálát adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek,
ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy
héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még
szemeit sem akarja az égre emelni, hanem mellét verve, mondja: Isten, légy
irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva ment alá az ő házához,
inkább hogy nem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki
megalázza magát, felmagasztaltatik.” Nem az volt a baj ennél a farizeusnál,
hogy tisztában volt vele, hogy több dolgot is jól tesz az életében, Isten
akaratával megegyezően. Sem az hogy volt bátorsága Istenre nézni emelt fővel.
Hiszen mit is mond az Írás: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen
arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy,
mint az Úrnak Lelkétől.”
A mi farizeusunknak tehát nem ez volt a baja, inkább az,
hogy már majdnem visszafoglalta a szívében a trónszéket, Istentől. Az életében
a hangsúly, arról hogy mit tett érte Isten, és hogy mind az üdvössége, mind az
Istennel való személyes kapcsolata, kegyelemből van, volt, és várható! Tehát erről
a tényről a szellemi figyelme a szívhangsúly, átkerült arra, hogy ő, mint hívő
ember mit tett le az asztalra, hasonló gondolat ez ahhoz, mint amit a tékozló
fiú testvérénél megfigyelhetünk. „Ő pedig felelvén, monda atyjának: Íme ennyi
esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és
nékem soha nem adtál egy kecske-fiát, hogy az én barátaimmal vigadjak. Mikor
pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat,
levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én
velem vagy, és mindenem a tiéd! Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te
testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.” Nos nem
kétséges, hogy süt a tömény szeretetlenség, önigazultság és keserűség a testvér
e szavaiból. Sajnos az ilyen állapotba jutott szívnek, sürgősen kijózanító infúzióra
van szüksége, ameddig nem késő. Jól tudjuk, hogy kegyelemből tartatunk meg és
nem igazán verhetjük a mellünket semmire, még ha oly nagy dolgokat is tudunk
felmutatni, mint Isten akaratának megtétele. „E képen ti is, ha mindazokat
megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan
szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.” Meg
kell értenünk, Jézus nem akar, az amúgy is szűkre szabott, szívbéli trónunkon,
osztozni. Az önigazultság, kerékkötője az Úr elé letett önátadásnak.
Az igazat megvallva a régi időkben,valószínűleg Jób is, ez a kiváló és remek ember, megízlelte e csapda posványos fojtogatását, amit meg is kellett beszélni Istennel.
Mi vigyázunk, hogy e csapdát kikerüljük. Ha pedig úgy
látod, érdemes volna imádkoznod, akkor ne késlekedj.
Köszönöm a figyelmedet!