Mindenek előtt azzal kezdeném, hogy több évtizede került a kezembe ez az igazán hiányt betöltő és remek könyv, amit azóta is rendszeresen használok ha a téma felvetődik. Bátran ajánlom a beszerzését, úgy tudom lehet még kapni. Nem meglepő módon számos kérdésre kap választ az olvasó, melyek igencsak megnyomják az ember szívét a keresztény vándorlás során.
A zsoltár 50:23 : egy fordítási értelmezése így is olvasható.
„Aki hálával áldozik az dicsőít engem- és így készíti elő azt az utat, amelyen
keresztül megmutatom neki Isteni szabadításomat.
"Ha dicséretet tudunk mondani a nehézségek és fejetlenség
közepette is, van utunk, egy elkészített út, amelyen elérhetjük a szabadítást
vagy az üdvösséget, amelyet Isten készített a számunkra.
Gondoljuk végig az
alábbi hasonlatot! Képzeljük el, hogy a keresztény élet egy hegyoldalon zajlik.
A lejtőket mindenütt a hívők különböző táborai népesítik be, minden csoport azt
a problémát tárgyalja, ami a legnagyobb gondot jelenti mindenki számára, aki a
hegyen lakik. Rendszeres időközönként a legkülönfélébb alakú, és méretű kövek
gördülnek alá a táborokra. Minden tábori megbeszélés legfőbb témája: Honnan
jönnek a kövek, ki gördíti le ránk és mit tegyünk velük?
Vannak hívők, akik a közeledő kő láttán félelmükben
jajveszékelnek. Nagyon boldogtalanok.
Azt szeretnék ha a kövek irányt változtatnának,
elpárolognának, vagy bármit tennének, csak tűnnének el. Ezek a rémült hívők az
imaórán mindenkinek könyörögnek, hogy imádkozzon értük, mert a gonosz kődobálók
újra támadnak. „imádkozz, hogy elmenjenek a kövek”- rimánkodnak. Ezek a hívők a
kiégés biztos jelöltjei. Olyasmit várnak Istentől, amit nem kapnak meg, mert
reményük hamis és nem fog soha beteljesülni. Az evangéliumról alkotott felfogásuk
szerint, ugyanis Jézus el fogja venni minden hegyről az alá gördülő köveket, és
úgy gondolják, hogy az a békesség, amikor nincsenek kövek a láthatáron.
Az a hívő, aki
viszont, inkább a görög gondolkodás, mint a szentírás hatása alatt áll, a kövek
láttán felsóhajt: „Ez a keresztem, türelemmel elfogadom és hordozom!” –
Bizonyságtételében a hegyen tartózkodó többi társának elmondja: Istene annyira
szereti, hogy rendszeresen kővel dobálja. Ez az ember fatalista, aki szentnek
álcázza magát. Egész filozófiája abból áll, hogy aminek meg kell lennie, az
úgyis bekövetkezik.
Minden városban vannak olyan gyülekezetek, akiket
összetörnek a hegyről legördülő kövek, és ilyen összetörten élnek tovább. Őszintén
hiszik, hogy ez Isten akarata. Istenképük hasonlít az idősebb testvér, apjáról
alkotott felfogásához, vagyis nincs meg bennük az evangélium, amelyet a hit fel
tudna ébreszteni. Ezek a hívők nem ismerik az örömöt, és nagyon ritkán
boldogok. Nehéz örülni olyan Istennek, aki kővel dobálja a gyermekeit! Ezek a
hívők a lelki kimerültség állapotában élnek. A hulló kövek világában, életben maradásukért
küzdenek, ugyanakkor hiszik, hogy Isten szereti őket.
Egy másik fajta hívő,
ugyan közelebb jutott az igazsághoz, de szintén a kiégés felé halad, mert nem
jól viszonyul az élethez. „Örült vagy, hogy azt képzeled, hogy Isten kövekkel
hajigálja azokat, akiket szeret! Nem hiszem hogy az Úr akarata, ha ez a kő rám
esik!” – gúnyolja a fatalistát. A hit szerinte abból áll, hogy olyanná
formálhatja a hegyet, amilyenné akarja, és olyan boldogságot akar ahol a kőnek nyoma,
sincs. Ha szélsőségekre hajlamos ember, esetleg látja a közeledő követ, még is
így szól a szomszédjához: „Itt nincs kő. Ne is emlegess nekem köveket, mert
azzal lerombolód a hitemet.” Amikor a kő rágördül, egy hajszálnyit sem hajlandó
változtatni a hitvallásán, és amikor megkérdezik tőle, hogy megsebesítette –e,
tagadja, hogy a közelében egyáltalán feltűnt volna bármilyen kő.
Ugyanebben a táborban egy másik társa, aki nem vall ilyen
szélsőséges nézeteket, egy kicsit máshogy közelíti meg a kérdést. Ő is azt
vallja, hogy nem Isten dobta a követ, hanem a gonosz kődobálók. Abban a
tudatban, hogy a hit személyes használatra kapott hatalom, arra igyekszik
felhasználni, hogy feloldja a követ, ezért összeszidja és kijelenti, hogy nem
kő! Amikor a szikla rágördül, megdöbben.
Gyülekezete többi
tagja azt fogja mondani, hogy nem volt elég hite, ezért ütötte le a kő. Ekkor
úgy érzi Isten ugyanúgy megbotránkozott szégyenletes viselkedésén, mint a többi
hívő, és arra gyanakszik, hogy az Úr talán azért bánt így vele, mert nem volt
elég hite. Mivel pedig szeretné, ha a gyülekezetében a többi hívő befogadná és
továbbra is hívőnek tartaná, esetleg elrejti a többiek elől, hogy kő találta
el. Ekkor rálép az álarcviselés magányos útjára, ami a közelgő lelki kiégés egyik
első tünete. Ha az eset újra és úja megismétlődik, a hívő biztosan ki fog égni.
Kiégése nagyobb pusztítást végez, mint közömbös barátjáé az utcán. Abban a
gyülekezetben nem várnak semmit, és tulajdonképpen hálát adnak Istennek, ha nem
is kapnak semmit! Ez a hívő azt hiszi, hogy hite céltudatosan rendezi el
körülötte az életet. Ha mégsem úgy alakul, végül megkeseredik és elhagyja azt,
amit evangéliumnak tart. Panasza Asaféhoz hasonló lesz: „Volt hitem, de Isten
nem tett semmit. Cserbenhagyott az Úr.”
Bármennyire őszinte is az emberünk, ki fog égni, mert
tulajdonképpen nem hisz Istenben. Egyenlőségjelet tesz a természetes hit és az
Istenbe vetett hit között, és azt hiszi, hogy ez a menny fizetőeszköze, amelyen
boldogságot vásárolhat. Tévesen azt hiszi, hogyha elég hit tölti be a szívét,
akkor úgy irányíthatja Istent, hogy az ő elgondolásait valósítsa meg. Isten nem
jutalmazza meg ezt a hamis hitet. Az evangélium mindenekelőtt a szövetségben
megvalósuló kapcsolat bejelentése. Az Úr közvetlen megismerésére hív el.”
Könyvrészlet Malcolm Smith : Kiégett hívő élet című
munkájából.
Köszönöm a figyelmeteket.
