Derek
Prince:
A függetlenség csapdája
„Olyanok
lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói” (1.Mózes 3,5) Valóban
dicséretes és fennkölt példakép - hasonlóvá válni Istenhez! Hogy is lehetne
ebben bármi rossz? Mégis a Sátán kígyó formájában, ezzel a beszéddel olyan
szerencsétlenségbe taszította Ádámot és Évát, melynek következményei azóta is
befolyásolják utódaik sorsát. Mi volt az az észrevétlen csapda, aminek Ádám és
Éva áldozatul estek? A függetlenség ígérete motiválta őket. Ha már biztos
tudatában vagy annak, hogy mi a jó és a rossz, teljes szabadságot nyersz ahhoz,
hogy kizárólag a saját elhatározásaid szerint cselekedhessél. Függetlenné
válhatsz Istentől. Ez az az örökség, ami Ádámról és Éváról az egész emberi
fajra átszállt: az erőszakos vágyakozás a függetlenség után. Ez a
megkülönböztető jegye a régi Ádámnak - az elbukott, bűnös természet - amely ott
bujkál mindegyikünkben. A függetlenséghez vezető utak Áttekintve a történelmet
jól látszik, hogy az emberiség több különböző útvonalat is kiépített, hogy
elérhesse Istentől való függetlenségét.
Az egyik: a
TUDÁS. Az Éden kertjében két különleges fa is volt - az Élet fája és a Tudás
fája. A történelem egy válságos pillanatában azonban Ádám és Éva elfordultak az
Élet fájától és a Tudás fáját választották. Attól kezdve az emberiség egyik
legfőbb céljává a TUDÁS elérése vált. Az utóbbi kéthárom évszázadban ez a
törekvés egyre fokozódó hangsúllyal a TUDOMÁNY-ban fejezte ki magát. Az angol
kifejezés: science /tudomány/, közvetlenül a latin scientia /tudás, ismeret/
szóból származik. Valójában azonban a tudomány robbanásszerű fejlődése
egyáltalán nem szolgálta az emberiség olyan alapvető problémáinak megoldását,
mint a szegénység, betegség, igazságtalanság, kegyetlenség vagy a háború. Sőt,
a legtöbb esetben inkább csak fokozta is azokat. A tudomány jóvoltából
juthattak az emberek olyan tömegpusztító fegyverek birtokába, amelyek képesek
az egész emberi fajt eltörölni és sivár pusztasággá tenni az egész Földet.
Ráadásul ezek a fegyverek a legtöbbször olyan kegyetlen és gonosz emberek
kezében vannak, akik az erkölcsi törvényeket és a könyörületességet teljesen
figyelmen kívül hagyják.
Az Istentől
való függetlenséghez vezető másik út olyan, hogy első pillanatban nagyon
meghökkentő. Ez az út: a VALLÁS. Az emberek számos olyan vallásos rendszert és
szabályt hoztak létre, amelyek annyira tökéletes, kerek és mindenre kiterjedő
formái az istentiszteletnek, hogy ott többé valójában már magára Istenre nincs
is szükség. Az embereknek csak az a dolguk, hogy a szabályokat betartsák. Ez a
jellemzője a fő világvallásoknak: júdaizmus, iszlám, buddhizmus - sőt, ide
tartozik a kereszténység néhány változata is. Az összes ilyen vallásra az a
jellemző, hogy az emberek annyira el vannak ragadtatva a saját rendszerüktől,
annyira meg vannak elégedve a saját szabályaikkal, hogy ezáltal magától
Istentől teljesen függetlenekké válnak. Ez magyarázza azt a tényt, hogy sokszor
a komoly és vallásos emberek képesek a legnehezebben elfogadni az örömhírt,
amelyben Isten ingyenesen ajánlja fel a kegyelmét - amit nem lehet
cselekedetekkel kiérdemelni.
A következő
módszer, amivel az emberek szeretnék biztosítani függetlenségüket Istentől: a
VAGYON. Minél több pénzt, anyagi javakat felhalmozni. Jézus mondott egy
példabeszédet a gazdag földesúrról, akinek olyan bőségesen termett a földje,
hogy nem volt már hol tárolnia a hatalmas termést. Elhatározta, hogy az
eddigieknél sokkal nagyobb tárolókat épít és így szólt magában: „és ezt mondom
a lelkemnek: lélek, sok javad van neked sok esztendőre eltéve, pihenj meg,
egyél, igyál, légy vidám! Isten pedig ezt mondta neki: esztelen
(meggondolatlan), az éjjel elkérik (számon kérik) a lelkedet tőled, akkor
amiket készítettél, kié lesz?” (Luk. 12,19-20) Ez a vágyakozás a teljes
függetlenségre a történelem során megszámlálhatatlanul sok embert indított
arra, hogy ugyanezt a végzetes hibát elkövessék. Pontosan ugyanígy cselekszik
az emberek többsége napjainkban is.
Az Istentől
való függetlenség vágya - ez a megkülönböztető jegye minden teremtménynek, aki
a Sátán királyságához tartozik: lázadó angyalok, démonok, a bukott emberiség.
Ilyen a jellege a világnak is, amelyről Jézus beszélt a tanítványoknak: Ti nem
e világból vagytok, ahogy én sem e világból való vagyok. Ebben az értelemben a
világ azokból az emberekből áll, akik sosem vetették magukat alá az Istentől
kijelölt Király - az Úr Jézus Krisztus - uralmának. Néhányan közülük valóban
erkölcsös, vallásos emberek, de amikor Istennek azzal a feltételével kell
szembesülniük, hogy fenntartások nélkül engedelmeskedjenek Jézusnak, akkor
rögtön kibukkan belőlük a lázadó, független óember a felszín alól és mereven
visszautasítják Isten ajánlatát - azt az üdvösséget, amely egyedül csak
kegyelem által érhető el.
1
A magányos,
elidegenített emberiség Az Istentől való függetlenség vágya az, ami elválasztja
az embereket Isten többi teremtményétől. Ezek ugyanis a puszta létezésükkel is
teljesen egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen függőséget árulnak el Teremtőjüktől.
Egyik égitest sem mutatja azt, hogy függetlenségre vágyna. Teremtett holdat az
ünnepeknek mutatására, a Nap tudja, mikor kell lenyugodnia (Zsolt 104,19) A
csillagok válaszolnak, mikor nevükön szólítja őket: Ő számontartja a
csillagokat, nevükön hívja őket (Zsolt 147,4) Nem számít hogy az elemek
időnként szilajnak tűnnek - azok mindig engedelmeskednek Teremtőjüknek. Tűz és
jégeső, hó és köd, szélvihar - teljesítik az Ő szavát (Zsolt. 148,8) Ugyanez
igaz az állati teremtményekre is: „Oroszlánkölykök ordítanak a prédáért,
Istentől várják eledelüket” (Zsolt 104,21) „... az apró állatok, a nagyokkal
együtt... Tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben” (Zsolt
104,25-27) A madarakról maga Jézus mondja, hogy az Atya gondoskodik róluk. Ezek
után nem csoda, hogy a lázadó ember időnként magányosan és elidegenítve érzi
magát az őt körülvevő világtól, amelyben minden más teremtmény Istentől függően
létezik.
A
függőséghez vezető út A kereszten Jézus gondoskodott arról, hogy bukott
természetünknek kettős segítséget nyújtson. Először is, összes bűnünk
büntetését kifizette helyettünk, így lehetővé tette Istennek, hogy megbocsássa
bűneinket anélkül, hogy az Ő igazságossága csorbát szenvedne. Másodszor, Jézus
azonosította magát a mi független, önző természetünkkel is, amely leural
minket. Jézusban ez a lázadás halálra lett adva. A mi lázadó óemberünk
megfeszíttetett ővele együtt (Róma 6,6). Ezt a kettős orvosságot kell
használnunk ahhoz, hogy Jézus tanítványaivá válhassunk. Először is, meg kell
bizonyosodnunk arról - bűnbánat és hit által -, hogy bűneink meg lettek
bocsátva. Másodszor ki kell mondanunk a halálos ítéletet saját lázadó,
független énünk felett. A tanítványság feltétele az, amit Jézus jelölt ki
számunkra: Aki nem hagyja el mindenét, amije van, nem lehet az én tanítványom.
Az elhagyni szó így is fordítható: búcsút mondani. Jézus tanítványává lenni
tehát azt jelenti, hogy búcsút mondunk mindennek, amitől általában függünk: családnak,
barátoknak, pénznek, érvényesülésnek, világi tekintélynek és tisztességnek.
Többé már nem birtoklói és urai vagyunk ezeknek, hanem csak olyan szolgák, akik
számadással tartoznak arról, hogyan használták ezeket. Függőségünk ezentúl nem
az előbb felsoroltakra, hanem kizárólag Istenre irányul. Sokszor megtörténhet,
hogy valamilyen válság, csapás, szerencsétlenség az, ami arra vezet minket:
beismerjük, Istentől függünk. Pál Rómába utazására gondolok például, ami az
ApCsel. 27-ben van lejegyezve. Istennek volt egy speciális terve arra nézve,
hogy Pál a Római Birodalom fővárosába menjen. Pál, mint a pogányok apostola,
különleges módon működött közre abban, hogy ott egy gyülekezet létrejöhessen.
Mégis Pál bilincsbe vert fogolyként utazott.
A hajó,
amelyen tartózkodott, olyan borzalmas viharba került, hogy két héten keresztül
sem a Napot, sem a csillagokat nem lehetett látni! Végül is hajótörést
szenvedtek Málta partjainál, és ott - még mindennek tetejébe - Pált egy
mérgeskígyó is megmarta! Ha Isten akarata volt az, hogy Pál Rómába menjen,
miért kellett átélnie ilyen rendkívüli megpróbáltatásokat útja során? Ahogy
ezen tűnődtem, visszaemlékeztem az ApCsel. 27,20-ra, ahol szó szerint ez áll:
minden reményünk elveszett. Tehát ez volt a célja Pál megpróbáltatásainak:
elvezetni őt arra a pontra, ahol minden reménynek vége. Pálnak semmi reménye
nem maradt, egyedül csak maga Isten. Ebben a próbatételben élte át azt, hogy
Isten mindenre elegendő. Az Úr arra a pontra vezette Pált, ahol teljes
függőségbe került Tőle. De Isten nyilvánvalóvá tette számára, hogy Őbenne
teljesen megbízhat. Ebbe a totális függőségbe kerülve Pál alkalmassá vált arra,
hogy szolgálhasson a keresztények felé Rómában. Az utazás felkészítette:
kiüresedve és megszabadulva minden önelégültségtől, olyan engedelmes csatornává
vált, amelyen keresztül Isten áldásai akadálytalanul tudtak áradni a római
keresztényekre. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Pál nem csak apostol volt,
hanem tanítvány is - Isten fegyelmezése alatt. Évek alatt, fokozatosan tanultam
csak meg én is ezt a leckét a teljes függőségről. El kell ismernem, igen lassú
tanulónak bizonyultam. Isten különböző helyzeteket használt fel arra, hogy
rákényszerítsen a lecke alapos megtanulására. De felfedeztem, hogy minél jobban
függök Istentől, Ő annál inkább olyan eredményekkel lep meg, melyeket saját
erőfeszítésemből sose tudtam volna elérni! Jákób megadásra kényszerül Jákob
olyan szereplő a Bibliában, akinek szó szerint fizikai küzdelmébe került, hogy
feladja függetlenségét. Fiatal korában ravasz, nagyravágyó és rendkívül önző
ember volt. Kihasználva Ézsau testvérének pillanatnyi gyengeségét, egy tál
levesért megvette tőle az elsőszülöttségi jogot. Ezek után becsapta atyját,
Izsákot - aki vak volt - és megszerezte tőle az atyai áldást.
2
Ennek
ellenére sem az elsőszülöttségi jog, sem az atyai áldás nem sok jót hozott
számára. El kellett szöknie Ézsau bosszúja elől Mezopotámiába. Ott bujdosóvá
vált. De itt újra kimutatta a ravaszságát. Feleségül vette Lábán két lányát és
apósa legtöbb vagyonát is megszerezte magának. Aztán Isten azt mondta neki: itt
az idő, hogy visszatérj örökséged földjére! Visszatértében találkozott a
titokzatos idegennel és egész éjjel küzdött vele. Végül is az idegen
kificamította Jákob csípőjét (itt van a legerősebb izom a testben!) - így
teljes alávetettségbe került. Ekkor végre Jákob megadta magát és már csak
egyhez ragaszkodott: hogy az idegen megáldja őt. Csak ilyen események után vált
lehetővé, hogy Jákob visszatérhessen az örökségéhez. De élete végéig bicegve
tudott csak járni, a függőség alá vetettség jól látható külső jegyét hordozva
magán. Ki volt az a rejtélyes idegen, aki Jákobbal küzdött? Először is a Biblia
embernek nevezi. Viszont a következő napon Jákob azt mondja: láttam Istent
színről-színre (1.Móz. 32,30.). Később Hóseás próféta így mondja: küzdött az
angyallal (Hós. 12,4.). Tehát ugyanaz a személy: Ember is, Isten is, valamint
Istentől küldött Angyal is egyben. Csak egyetlen személy létezik az egész
Univerzumban, aki megfelel ennek a leírásnak: a Názáreti Jézus. Jákob sorsa
lezárult ezzel a találkozással. Ezek után nyerte vissza örökségét és kibékült
Ézsauval is. Talán te is tapasztaltál Jákob élményeihez hasonló dolgokat? Talán
te is a saját erőddel akartál kikényszeríteni valami szellemi örökséget, áldást,
amit Isten készített neked - de valahogy mégsem sikerült! De neked is ugyanazt
kell tenni, mint Jákobnak: vesd alá végre magadat fenntartások és kikötések
nélkül Jézus Krisztusnak, az Úrnak! De emlékezz: előfordulhat, hogy mostantól
fogva kissé bicegni fogsz. Álljon itt egy ima, amit elmondhatsz: „Úr Jézus,
hiszem, hogy Te valóban az én Megmentőm vagy és Te örökséget készítettél nekem.
De beismerem, hogy én csak a saját erőmben bíztam, hogy megszerezzem azt. Én
megbánom ezt most, Uram! Nem akarok függetlenségre törekedni, hanem alávetem
magamat fenntartások nélkül a Te vezetésednek. Mostantól fogva a Te mindenre
elégséges kegyelmedtől akarok függeni.”
Fordította:
György Ákos