Kiégett hívő élet (könyvrészlet)

Mindenek előtt azzal kezdeném, hogy több évtizede került a kezembe ez az igazán hiányt betöltő és remek könyv, amit azóta is rendszeresen használok ha a téma felvetődik. Bátran ajánlom a beszerzését, úgy tudom lehet még kapni. Nem meglepő módon számos kérdésre kap választ az olvasó, melyek igencsak megnyomják az ember szívét a keresztény vándorlás során.

A zsoltár 50:23 : egy fordítási értelmezése így is olvasható. „Aki hálával áldozik az dicsőít engem- és így készíti elő azt az utat, amelyen keresztül megmutatom neki Isteni szabadításomat.   

"Ha dicséretet tudunk mondani a nehézségek és fejetlenség közepette is, van utunk, egy elkészített út, amelyen elérhetjük a szabadítást vagy az üdvösséget, amelyet Isten készített a számunkra.

 Gondoljuk végig az alábbi hasonlatot! Képzeljük el, hogy a keresztény élet egy hegyoldalon zajlik. A lejtőket mindenütt a hívők különböző táborai népesítik be, minden csoport azt a problémát tárgyalja, ami a legnagyobb gondot jelenti mindenki számára, aki a hegyen lakik. Rendszeres időközönként a legkülönfélébb alakú, és méretű kövek gördülnek alá a táborokra. Minden tábori megbeszélés legfőbb témája: Honnan jönnek a kövek, ki gördíti le ránk és mit tegyünk velük?

 Vannak hívők, akik a közeledő kő láttán félelmükben jajveszékelnek. Nagyon boldogtalanok.

Azt szeretnék ha a kövek irányt változtatnának, elpárolognának, vagy bármit tennének, csak tűnnének el. Ezek a rémült hívők az imaórán mindenkinek könyörögnek, hogy imádkozzon értük, mert a gonosz kődobálók újra támadnak. „imádkozz, hogy elmenjenek a kövek”- rimánkodnak. Ezek a hívők a kiégés biztos jelöltjei. Olyasmit várnak Istentől, amit nem kapnak meg, mert reményük hamis és nem fog soha beteljesülni. Az evangéliumról alkotott felfogásuk szerint, ugyanis Jézus el fogja venni minden hegyről az alá gördülő köveket, és úgy gondolják, hogy az a békesség, amikor nincsenek kövek a láthatáron.

 Az a hívő, aki viszont, inkább a görög gondolkodás, mint a szentírás hatása alatt áll, a kövek láttán felsóhajt: „Ez a keresztem, türelemmel elfogadom és hordozom!” – Bizonyságtételében a hegyen tartózkodó többi társának elmondja: Istene annyira szereti, hogy rendszeresen kővel dobálja. Ez az ember fatalista, aki szentnek álcázza magát. Egész filozófiája abból áll, hogy aminek meg kell lennie, az úgyis bekövetkezik.

Minden városban vannak olyan gyülekezetek, akiket összetörnek a hegyről legördülő kövek, és ilyen összetörten élnek tovább. Őszintén hiszik, hogy ez Isten akarata. Istenképük hasonlít az idősebb testvér, apjáról alkotott felfogásához, vagyis nincs meg bennük az evangélium, amelyet a hit fel tudna ébreszteni. Ezek a hívők nem ismerik az örömöt, és nagyon ritkán boldogok. Nehéz örülni olyan Istennek, aki kővel dobálja a gyermekeit! Ezek a hívők a lelki kimerültség állapotában élnek. A hulló kövek világában, életben maradásukért küzdenek, ugyanakkor hiszik, hogy Isten szereti őket.

 Egy másik fajta hívő, ugyan közelebb jutott az igazsághoz, de szintén a kiégés felé halad, mert nem jól viszonyul az élethez. „Örült vagy, hogy azt képzeled, hogy Isten kövekkel hajigálja azokat, akiket szeret! Nem hiszem hogy az Úr akarata, ha ez a kő rám esik!” – gúnyolja a fatalistát. A hit szerinte abból áll, hogy olyanná formálhatja a hegyet, amilyenné akarja, és olyan boldogságot akar ahol a kőnek nyoma, sincs. Ha szélsőségekre hajlamos ember, esetleg látja a közeledő követ, még is így szól a szomszédjához: „Itt nincs kő. Ne is emlegess nekem köveket, mert azzal lerombolód a hitemet.” Amikor a kő rágördül, egy hajszálnyit sem hajlandó változtatni a hitvallásán, és amikor megkérdezik tőle, hogy megsebesítette –e, tagadja, hogy a közelében egyáltalán feltűnt volna bármilyen kő.

Ugyanebben a táborban egy másik társa, aki nem vall ilyen szélsőséges nézeteket, egy kicsit máshogy közelíti meg a kérdést. Ő is azt vallja, hogy nem Isten dobta a követ, hanem a gonosz kődobálók. Abban a tudatban, hogy a hit személyes használatra kapott hatalom, arra igyekszik felhasználni, hogy feloldja a követ, ezért összeszidja és kijelenti, hogy nem kő! Amikor a szikla rágördül, megdöbben.

 Gyülekezete többi tagja azt fogja mondani, hogy nem volt elég hite, ezért ütötte le a kő. Ekkor úgy érzi Isten ugyanúgy megbotránkozott szégyenletes viselkedésén, mint a többi hívő, és arra gyanakszik, hogy az Úr talán azért bánt így vele, mert nem volt elég hite. Mivel pedig szeretné, ha a gyülekezetében a többi hívő befogadná és továbbra is hívőnek tartaná, esetleg elrejti a többiek elől, hogy kő találta el. Ekkor rálép az álarcviselés magányos útjára, ami a közelgő lelki kiégés egyik első tünete. Ha az eset újra és úja megismétlődik, a hívő biztosan ki fog égni. Kiégése nagyobb pusztítást végez, mint közömbös barátjáé az utcán. Abban a gyülekezetben nem várnak semmit, és tulajdonképpen hálát adnak Istennek, ha nem is kapnak semmit! Ez a hívő azt hiszi, hogy hite céltudatosan rendezi el körülötte az életet. Ha mégsem úgy alakul, végül megkeseredik és elhagyja azt, amit evangéliumnak tart. Panasza Asaféhoz hasonló lesz: „Volt hitem, de Isten nem tett semmit. Cserbenhagyott az Úr.”

 Bármennyire őszinte is az emberünk, ki fog égni, mert tulajdonképpen nem hisz Istenben. Egyenlőségjelet tesz a természetes hit és az Istenbe vetett hit között, és azt hiszi, hogy ez a menny fizetőeszköze, amelyen boldogságot vásárolhat. Tévesen azt hiszi, hogyha elég hit tölti be a szívét, akkor úgy irányíthatja Istent, hogy az ő elgondolásait valósítsa meg. Isten nem jutalmazza meg ezt a hamis hitet. Az evangélium mindenekelőtt a szövetségben megvalósuló kapcsolat bejelentése. Az Úr közvetlen megismerésére hív el.”  

Könyvrészlet Malcolm Smith : Kiégett hívő élet című munkájából.  

Köszönöm a figyelmeteket.